Joshua Bell és Sam Haywood / Zeneakadémia
2019.03.03.

A zeneakadémiai „Kamarazene nagyteremre” sorozat keretében február 25-én Joshua Bell szonátaestjét hallgathattuk meg; az amerikai hegedűs állandó zongorista partnerével, az angol Sam Haywooddal lépett pódiumra. A finom ízléssel felépített műsoron Beethoven, Prokofjev és Grieg egy-egy szonátája szerepelt. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Nehéz volna tagadni, hogy annyi szűk esztendő után Magyarországon a kamarazene-játszás aranykorát éljük. Csak amennyit magam látok belőle, tehát a budapesti hangversenyeken, koncertsorozatokon, fesztiválokon, no meg a kaposvári kamarazenei fesztiválon nem csupán ragyogó magyar művészek három nemzedékét halljuk örvendetesen gyakran Perényitől Fejérváriig, hanem a nemzetközi szcéna kiemelkedő alakjai közül is sokakat Frankl Pétertől Vilde Frangig.
 
Joshua Bell
Joshua Bell
Joshua Bellt korábban csak az első, 2010-es Kaposfesten hallottam élőben játszani; akkor, ott kiválónak találtam, de nem feltétlenül a legnagyobb hegedűsnek az akkori felhozatalból. Annál inkább fejbe kólintott a minapi hangverseny: Bell játéka – nemkülönben pedig az egész hangverseny mint magasabb szintű élménye – nem csupán egy nagy művész megnyilatkozásaként hatott, hanem a tökély, a megkérdőjelezhetetlenség és karcolhatatlanság illúzióját is szuggerálta. Utóbbi természetesen a két művész között fennálló maradéktalan egyensúlyt is magába foglalta: Sam Haywood semmilyen tekintetben nem volt jelentéktelenebb forrása a zenei élménynek, mint Bell. S miközben kettejük között a lehető legmagasabb fokon zajlott a zenei kommunikáció, és rugalmas keretek között valósult meg kezdeményezés és reagálás példás dialektikus egysége, a zongorista ugyanannyiszor került figyelmünk középpontjába valamely feltűnően szépen megformált részlettel (hangszínnel, akcentussal, agogikával), mint maga a hegedűszólista.

Az effajta tökély- és karcolhatatlanság-érzet magával ragadó élmény lehet a hallgató számára, de nehéz feladat elé állítja a kritikust: miről is írjon, mit kritizáljon, ha minden nagyon jó úgy, ahogy van, ha részt és egészet egyaránt „tanítani lehetne”? (Hogy azután valami máshogyan is lehet(ne) „tökéletes”, arra vonatkozóan végképp senki sem a kritikus javaslataira kíváncsi.) Ám egy-két jellemző részlettel talán mégis kiegészíthetjük a fentieket.

Az egyik a hangverseny finoman szimmetrikus (híd-, vagy ha tetszik, szendvics-) formája: a szélső darabok (Beethoven op. 23-as a-moll szonáta, Grieg op. 13-as G-dúr szonáta) szenvedélyesebb, küzdelmesebb hangja a Prokofjev-mű derűsebb, harmonikusabb, „klasszicizáló” hangját fogta közre. Növelte a szimmetria érzetét, hogy a három szonáta közül csak a középső volt négytételes, míg a nyitó- és a záródarab egyaránt háromtételes. (A „hibátlan” szimmetriát csupán a Grieg-szonáta moll hangneme törte meg.)

Sam Haywood
Sam Haywood
A Beethoven-szonátában hamar felismerhettük a két zenész játékának párját ritkító összhangját, a temperamentum, a gesztika, a hőfok tökéletes azonosságát. És azt is, hogy miként lehet magabiztosan megtalálni azt a keskeny ösvényt, amelyen haladva egyetlen pillanatra sem torzul a hang, sérül a zenei fegyelem, ugyanakkor ez a fegyelem hajszálnyival sem korlátozza a kifejezés intenzitását. Nagyszerű kontrasztot jelentettek a lassú tételben a zongora-bevezetés száraz, szinte „régizenés” zongorahangjai; az Allegro molto zárótételben pedig a karakterek beethoveni, rendkívül széles skálájának maradéktalan érzékeltetése hatott lenyűgözően, a robbanékonytól és száguldótól a sokatmondó és differenciált részletekig.

Prokofjev op. 94a számú (eredetileg fuvolára és zongorára írt) szonátájában az volt meghatározó számomra, hogy az előadók itt is ugyanolyan magától értetődő biztonsággal érzékeltették a zenei folyamatok irányát, a forma erővonalait, ahogyan egy klasszikus óriás művében megtették. Ugyanakkor nagyon tetszett egy bizonyára szándékolt bizonytalanság is: a második, scherzo funkciójú tétel irizálása a tündéri és a diabolikus között. S a zárótétel kirobbanó vidámsága, melyet felületesként kárhoztatni is szoktak, Bellék előadásában éppen karaktereinek, színeinek gazdagságával hatott igazán; megzabolázta a két művész kiforrott, érett megközelítése.

S persze a Grieg-szonátában is egészen új világot tártak fel. A korai darabnak a (még ifjabb) Mendelssohnra hajazó hamvassága, fiatalos lelkesedése mellett a (nép)dalszerű középső tétel megkapó üdesége is életre kelt; ha máshol nem, itt mindenki számára nyilvánvalóvá kellett válnia Haywood gazdag színérzékének és rendkívül érzékeny cantabile játékának. A zárótételben különösen meggyőzően mutatták meg, milyen jelentékeny darabról van szó, s talán itt voltunk tanúi a legmerészebb és legizgalmasabb agogikai beavatkozásoknak is.

A tomboló közönség által kikövetelt három ráadásnak már csupán a szerzői – Clara Schumann, Brahms, Wieniawski – is aláhúzták az előadók szofisztikált ízlését.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2019. február 25.