A fecsegő potyautas 63.
2019.02.28.

"Például csendéletet soha nem sikerült írnom. Mert, akár Mándynál, mindig belebeszélt a kompozícióba valaki vagy valami, egy feslett kabát, egy kifogyott toll, egy lottószelvény, aki megint lófaszt se nyert, egy ember, aki azért volt ismerős, mert soha nem láthattam még." SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Mire ez a szösszenet megjelenik, talán már be is szedték a képeket és a feliratokat a PIM egyik kisterméből. Hát tényleg, talán egész életemben tájképeket festegettem én is, különben van néhány barátom, akik hasonlót művelnek, viszik egyik vászonról a másikra a tejfölt, a grafitreszelékkel behintett fölt, a bérködöt, a nullásra nyírt panorámát, a kegyelem maradékát. Például csendéletet soha nem sikerült írnom. Mert, akár Mándynál, mindig belebeszélt a kompozícióba valaki vagy valami, egy feslett kabát, egy kifogyott toll, egy lottószelvény, aki megint lófaszt se nyert, egy ember, aki azért volt ismerős, mert soha nem láthattam még.
Megfigyeltétek, hogy végül a nyertes szelvényeknek is az a sorsa, ami nyeretleneknek, kosár? (Kifizetve)
 

Elvittem néhány éve Szilasit Hódmezővásárhelyre, a Tornyai Múzeumba, a visszaúton vallotta be, de akkor is óvatosan, csak ímmel-ámmal, hogy rosszakaratú volt az az izé a nagyon okos fejében. Így tudtam meg azt a tájképet, a Szilasiét. Égtek az algyői kutak, mintha egy óriás gyújtott volna acélgyertyákat az Alföld síkján, itt lenne valami kis egészségperdita mulatság. Soha nem felejtem a képet. Egy időben, még szocializmus volt, és csipásan is lehetett szemezni a hajnali buszon, de, mondjuk, csak azt, ezerszer láttam az olajfáklyákat, minden szörnyűséges reggelen láttam a lángok táncikálását, a rémületes hómező, a sárgára égett föld fölött is, és pl. nekem is volt a lelkem Zsana, otthon voltam. 
Hogy akkor mi a tájkép. 
Nekem minden, ami kint van. Minden, ami bent teszi dolgát, sejt, fekély, burjánzás, véráram, bélbetét, és hogy ez, ez az elviselhetetlenül sok vagy ez a rémisztően kevés benti találkozik a kintivel, nem vesznek egészen össze, de lefektetik a kompromisszum minimumát, minek következtében nehezebb lesz a lélek, csak mert kialakul valami olyan konstrukció, amit sem a kinti folyamatok, sem a bentiek magukban megmutatni nem tudtak volna. Nekem a tájkép az, hogy nem láthatom benne magamat, hiszen nézem, de a hevenyészett, felszínes tudásom mégis lát engem abban a konstrukcióban. Ott vagyok, ni. Idemegyek, odamegyek, járhatok benne.
 
Ott vagyok Delft városában, Tornyai síkságán, Friedrich holdsütötte ormán, és Pali. Úgy értem, Békés Pali odajött egyszer hozzám, és azt mondta, te, Ernő, figyelj, én minden kapualjat és udvarházat ismerek a kerületben, szerintem akkor is a PIM előtt tébláboltunk, azt mondta Pali, úgy van, hogy ha megyek, és ha nyitva vannak a bejáratok, betolom, tárom a nagykilincses ajtókat, bámulok fölfelé nyakfájásig, mint egy kicsi verklis szimfonista nézem a körfolyosók egymás fölött keringő szalagjait, ami táncnak a végén egy darabka, kikockázott égszalonna kéklik. Közben lepedők csattogása, nehezülő kelkáposztaszag, rádióhangok, hajóvonták találkozása, Fejti elvtárs.
 
Tájkép.
Mint amikor egy időben naponta elkerekezek a Tiszához, ca. tíz kilométer, és az út minden hajlatát, emelődését és ereszkedését tudom, a tanyákat is tudom, az elhagyottakat is, akkor még voltak sokan, a kutyaugatást, a kőkeresztet az őszibarackos kert végén, a keresztút lakatlan korcsmáját is tudom, hogy pl. egyszer itt, a vaspántos, szúette ajtó előtt le kellett szállnom a bicikliről, mert egy Apostol szám ment a kisrádiómban – Nem tudok élni nélküled! -, és én sehogyan sem értettem, hogy lehetséges ilyen gyönyörű dalt írni. 
Jól hatott, kétségtelenül az a dal az Alföld nyári poklában.
 
Elmentünk, az utolsó szombaton talán, a PIM-be, és én nem tudok eléggé hálás lenni, hogy láthattam Mándy és Mácsai István icipici, összerendelt kiállítását, ennek a két embernek az összepasszintását – Pádár Eszter, Kiss Borbála, Kocsis Annamária, kösz. Mácsai például lefestette, ki is volt téve, azt a házat, amiben éppen élek, s ahol mindezt pötyögtetem, én a klaviátorhuszár, kommandante. Nem kell ennél több, ez a látvány az utcám naiv és reális megéneklése. Hogyan érezheti magát otthon itt, Újlipótban, a Pannónia utcában - Bächer Iván, Gergely Ágnes, Rába György utcája ez - akinek az Alföld is otthon.
 
Engem őszintén szólva nyugtalanít a tenger, egy nagyobb kiszerelésű hegy, idegesít, ha hullámozni kezd alattam a talaj, a beton, a függőhíd, legszívesebb, nem tudom, ezt nyilván bárki eljátszhatja, ha azt mondaná a jó tündér, akinek fikás az orra és szalad a harisnyáján az ördögszem, hogy mi kellene, szóval legszívesebben azt mondanám, az kellene öt percre, tízre, hogy trikóban üljek, ahol pattognak a tücskök, és ahol ciripel a halál, egy magányos tehén a farkával vezényel Árvácskának, ahol remeg, mintha áram rázná a horizont kivonalazott szélét, és a délibáb olyan, mintha a síkság a saját ezüsttel leöntött rózsaszín belét fordítaná föl, és olyan a csönd, hogy az arcod megérzi a fölötted elszálló gólya szárnyszelét. Végül is mennyire hasonlít ez a tájkép azokhoz, amiket Mándy, idősb Mácsai bácsi vagy Békés Pali szeretett. Hát persze, hogy egy kapualj is képes minden lenni, végtelen lenni.
 
Egyszer megint meg kellett állnom a Tiszához vezető balai úton, mert a Rubettestől ment a Sugar Baby Love. Ezt az eszeveszett szépséget végképp nem értettem, szállt a föld fölött egy vékonyra szabott, kasztrációs természetű angol férfihang, és akkor a közeli tanyáról kiszaladt egy mezítlábas kisfiú. 
Nézett sokáig, diónagy szemekkel, aztán intett. 
Majd visszaszaladt.
Őrjöngött, rázta láncait egy gyilkos komondor.
Sugar Baby Love.
Az a tanya meg, most jövök rá, mintha egy kapualj lett volna.
A Mándy-Mácsai kiállítást pedig értelemszerűen a Főváros Vízművek támogatta.