Talking About Trees / Berlinale 2019
2019.02.27.

A Talking About Trees a zsűritől és a közönségtől is a legjobb dokumentumfilm díját kapta Berlinben. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Négy öregúr várja a sötétben, hogy visszakapcsolják az áramot. Átlagos szudáni este, mégis szimbolikus: a kormány a világítás megvonásával a fény művészetét, a filmet is ellehetetlenítette. A jól öltözött nagypapák – munkanélküli filmrendezők egytől egyig – mégsem csüggednek, Chaplin-filmek gerillavetítésével és egy mozi felújításával próbálják megingatni az iszlám rezsimet, és rábírni arra, hogy engedélyezze újra a filmezést.

Szudánban manapság a vallási diktatúra, a századelőn pedig az angol gyarmatbirodalom korlátozta a filmkészítést, pedig az 50-es években elsők között függetlenedő afrikai országban az elsők között indult be a filmgyártás is. Ibrahim Shadad, Manar Al Hilo, Suleiman Mohamed Ibrahim és Altayeb Mahdi a 60-as, 70-es években jó nevű európai és orosz egyetemeken tanulták a filmrendezést, pár évre rá nemzetközi filmfesztiválokon öregbítették az ország hírnevét. Az 1989-ben katonai puccsal hatalomra kerülő Omar el-Basír azonban rövid úton felszámolta a filmgyártást. A szudáni filmintézetet, amely a hazai és a külföldi filmeket forgalmazta, megszüntették, a mozik így kénytelenek voltak indiai kalózfilmeket vetíteni, a nézők pedig elmaradoztak, mert nem frissült a műsor. A filmszínházak egy idő után bezártak – a rezsim pedig mondhatta, hogy az érdeklődés hiánya vetett véget a szudáni film rövid történetének.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A Szudáni Filmcsoportot megalapító rendezők a puccs után külföldre emigráltak, de amikor a 2000-es években enyhült az Észak- és Dél-Szudán közti polgárháború, és így a rezsim is egy kicsit élhetőbbé vált, visszaköltöztek. Azóta laptoppal járják a falvakat és klasszikusokat vetítenek házfalakra. Amíg ki nem találják, hogy Szudán legnagyobb városában, Omdurmánban leporolnak egy többezres, szabadtéri mozit, hogy ne csak egy maroknyi érdeklődő filmezhessen velük. Kérdőívet töltetnek ki a helyiekkel, mit szeretnének látni, és a hollywoodi akciófilmek és bollywoodi musicalek közül végül Tarantinóra esik a választásuk. Django végre Szudánban is elszabadul – feltéve, ha sikerül megszerezni a vetítéshez szükséges engedélyeket.

Spoiler az, ha elárulom, sikerül-e? A hatalom mindenhol ugyanúgy packázik az alattvalóival – a bürokrácia labirintusa Szudánban sem kanyarog másképp. Ha nincs pénzük plakátra, azt kérik számon, minek szerveznek így moziestet, ha van, akkor azt, hogy melyik külföldi hatalom pénzeli őket. A filmrendezőknek igazolni kell, hogy nincs erkölcstelen jelenet a Djangóban, átadni a történet teljes leiratát, majd megindokolni, miért pont a Revolution Cinemára, a Forradalom Mozira esett a választásuk. Nem kicsit ironikus név ez azokban a hónapokban, amikor az arab után a szudáni tavasz van kibontakozóban, és lankadni nem akaró tüntetéshullámban követelik a háborús bűnökkel is gyanúsított el-Basír lemondását.

A Talking About Trees azonban nem a forradalmi gesztusok, hanem a csendes ellenállás filmje, amely arra hívja fel a figyelmet, milyen kiapadhatatlan elszánásra van szükség, hogy elvégezzük az aprómunkát egy diktatúra megdöntéséhez. Vagy legalább a fellazításához: a Szudáni Filmcsoport rendezői nem akarják megváltani a világot, csupán filmeznének, Chaplint, Tarantinót vetítenének és leforgatnák sok éve halódó filmterveiket. Csakhogy ahol a kultúra maga válik gyanússá, ott ezt nem tehetik meg kompromisszumok nélkül. Erre utal a film címét kölcsönző Brecht-idézet: ártatlan élőlényekről, fákról, vagy tiszta művészetről, filmekről szót ejteni egy diktatúrában számtalan bűnt felhánytorgat. „Micsoda idők ezek, hogy / ha a fákról beszélgetsz, az már-már bűnözés, / mert benne lappang tengernyi gaztett elhallgatása!” (Garai Gábor fordítása)

A Talking About Trees meglehetősen eseménytelen film, szudáni nagypapák üldögélnek, viccelődnek és lázadnak benne a maguk visszafogott módján. Nem pumpálják magasra a pulzust izgalmak még akkor sem, amikor a szabadtéri mozi hátuljában kígyókat kell kerülgetniük az elporladt filmtekercsek közt turkáló rendezőknek. A Talking About Trees képeiből sokkal inkább a derű árad, na meg az évtizedes űzöttség alatt meglelt humorérzék, amely nevetni tud a vallási fanatizmuson. Visszatérő gegje a filmnek, hogy a filmeseknek a mecsetek hangosbemondóval harsogott imafelhívásai köré kell szervezniük a vetítéseket – nehogy épp akkor csókolózzon valaki a vásznon, amikor hevesen Allahu akbharoznak a szomszédban.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A legjobb poénok mégis a filmrajongóknak szólnak, amikor a nyugdíjas filmrendezők egymást froclizzák, hogy amilyen idősek, akár Eisenstein iskolatársai is lehetnének. Vagy amikor klasszikusokat játszanak el, és az ősz hajú bácsika fátyolt kap a fejére, hogy előadja Gloria Swanson nagyjelenetét az Alkony sugárútból. Természetesen a saját, titokban írt filmjeikkel együtt, amiket ha leforgatni nem is, elpantomimezni azért el tudnak. A Talking About Trees-t nézve úgy érezhetjük magunkat, mintha egy különösen kedélyes Panahi-filmbe csöppentünk volna. Dzsafar Panahit 2010-ben tiltotta el a rendezéstől és ítélte házi őrizetre az iráni rezsim, és azóta a rendezőlegenda arról filmez, hogy hivatalosan nem filmezhet. Az emblematikus című Ez nem egy filmben a nappalijába zárva játszotta el betiltott forgatókönyvének egyik jelenetét, antifilmjét pedig egy tortába csempészett pendrive-on juttatta ki Cannes-ba.

A Talking About Treesben a Franciaországba emigrált szudáni dokumentumfilmes, Suhaib Gasmelbari azt a gesztust teszi meg a felmenőinek, amit Panahi kénytelen volt saját magának: betiltott filmjeiket a betiltásról készült dokumentumfilmmel írja vissza a filmtörténetbe. Gasmelbari fontos szerepet vállalt abban, hogy felkutassa Ibrahimék Potsdamban, Moszkvában forgatott diplomafilmjeit, amiket az Arsenal Filmintézettel együttműködésben felújítottak és levetítettek a Berlinalén. Köztük a ’64-es Hunting Party-t, amelyben egy csapat cowboy vadászik egy fekete fiúra a brandenburgi erdőben – a vallási, kulturális, faji, de bármilyen üldözöttséget erős western-metaforába sűrítő mozi, hiába félszáz éves, ma is ijesztően aktuális. 

A Talking About Trees azonban egyáltalán nem ijesztő, bár a filmrendezők azzal viccelődtek Berlinben, hogy amint visszatérnek Szudánba, letartóztatják őket. Nem lepődnénk meg: a vallási fanatizmust elítélő, el-Basír győzelmi beszéde alatt békésen szunyókáló filmesek akkor is megrepesztik tevékenységükkel a diktatúrát, ha nem tüntetnek lázasan a rendszer ellen. Nem áldozzák fel a filmcsoportjukat, ha nem sikerül megszervezni a nagyvárosi mozizást, inkább mennek tovább a következő kis faluba, hogy ott is levetítsék a Modern időket. Hogy visszacsempésszék a közösségi filmnézés örömét, és rámutassanak, hogy amit fentről tiltanak, az lentről nem propagandának, hanem szórakozásnak, és színtiszta művészetnek tetszik inkább. A Chaplinen gurulva nevető gyerekek láttán felvillan a halvány remény: eljön majd az idő, amikor nem nyomják el a filmművészet hangját diktátorok – se müezzinek. 

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Berlinale 2019