A First Farewell; Öndög / Berlinale 2019
2019.02.25.

Az idei Berlinale csúcspontjait a lírai, apolitikus kínai filmek hozták el. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

A Berlinale régóta megelégszik azzal, hogy biztos harmadikként kullog a valóban A-kategóriás fesztiválok, Cannes és Velence után, de az idei a rutinos fesztiválozók szerint is az eddigi leggyengébb kiadása volt. Jól jellemzi a versenyprogram harmatos felhozatalát, hogy még egy olyan tisztességesen összerakott papdrámával is magasan ki lehetett emelkedni a mezőnyből, amilyen Francois Ozon Ezüst Medvét nyert, a pedofíliával vádolt Bernard Preynat-ról szóló By the Grace of Godja volt.

A First Farewell
A First Farewell

Nagynevű rendezők melléfogásai (Lone Scherfig: The Kindness of Strangers, Fatih Akin: Az Arany Kesztyű, Isabel Coixet: Elisa és Marcela) és szépen feldíszített semmitmondásai (Hans Petter Moland: Out Stealing Horses; Agnieszka Holland: Mr. Jones) váltakoztak a szűk réteget célzó művészfilmekkel (közülük említést érdemel az I Was at Home, But és a problémás gyerekek neveléséről szóló System Crasher). A fődíj a tavalyi év után megint a leginkább megosztó filmhez, a Szinonimákhoz vándorolt, amit az izraeli film nagy ígérete, Nadav Lapid rendezett. Lapid egy Godard-filmet akart forgatni a Franciaországba költöző izraeli katonáról, de a francia provokátornak csak a manírjait vette át. A suta tanulságokkal felütött asszimilációs dráma irritálóan modoros epizódok füzére, amik lelkesen vonzódnak a manapság realizmusnak csúfolt kamerarángatáshoz és a francia művészfilmek közhelyeihez.

Az idei, 69. Berlinale volt az utolsó, amit a fesztivált 2001 óta igazgató és igazi közönségrendezvénnyé változtató Dieter Kosslick rendezett, jövőre tehát a 70 éves jubileum és az új igazgatóduó (Mariette Rissenbeek és Carlo Chatrian) bemutatkozása is azt sejteti, hogy felrázzák az elszürkült berlini mustrát. A távozó Kosslick számlájára egy dolgot viszont még biztosan odaírhatunk: idén különösen erős kínai kontingenst sikerült leszerveznie a fesztiválra. Előző beszámolónkban már pedzegettük, hogy manapság a kínai filmekkel átélhetjük, milyen lehetett félszáz éve magyar filmet nézni a vasfüggöny túloldalán, amikor még minden egyes alkotás tudósításnak számított egy diktatúrából. Most mégis maradandóbb élményt nyújtottak azok a kínai filmek, amik az átpolitizált közélet felől visszamenekültek a természetbe, és ott egészen másfajta életritmusra, gondolkodásmódra leltek.

Különösen feltűnő ez az ifjúsági filmes szekciót megnyerő A First Farewell esetében, amely az ujgur közösség életét tárja elénk úgy, hogy egyetlen szót sem ejt a muszlim kisebbség üldözéséről. A kínai kormány nemzetközi felháborodást kiváltó intézkedése volt az elmúlt években, hogy ujgurok százezreit zárták átnevelő táborokba, ahol állításuk szerint a vallási radikalizmusról szoktatják le a muszlimokat. A kínai cenzúra persze kigyomlálta volna a gyűjtőtáborokra tett utalásokat a filmből, de az elsőfilmes Lina Wangot amúgy sem az ujgurok politikai helyzete, hanem a felnövés univerzálisabb dilemmái érdekelték.

Lírai filmjében Isának, a 11 éves ujgur kisfiúnak az iskola mellett a csordáról és az agyhártyagyulladástól megsüketült és megnémult édesanyjáról is gondoskodnia kell. A kínai kisebbségi politika csak akkor szól bele az életébe, amikor legjobb barátját a szülei mandarin iskolába akarják küldeni, hogy megtanulja az ország hivatalos nyelvét, aminek ismerete nélkül ma már a kórházak sem látják el a betegeket. Történetét elszakadások keretezik: a film elején az édesanyja, a végén a báránya tűnik el, Wang így érzékelteti a veszteséggel járó fájdalmat, ami az ujgurok életét átszínezi, akiknek a családjuktól és a hagyományaiktól is el kell szakadniuk a túlélés érdekében.

Az elsőfilmes rendező a kitörés és az asszimiláció feloldhatatlan ellentétét helyezi az A First Farewell („Az első búcsú”) középpontjába. Ahhoz, hogy az ujgur gyermekek jobb életet éljenek, ki kell szakadniuk a környezetükből, de ez óhatatlanul a család felbomlásával jár. Az anyát idősek otthonába zárják, a bátyot mandarin iskolába küldik, és a lánypajtás is elutazik, hogy kínaiul tanuljon. A First Farewellnek mélységes szomorúságot kölcsönöz az a paradoxon, hogy az ujgur közösséget egyszerre mutatja ősi, természetközeli idillnek és felszámolandó mélyszegénységnek, amiről leválni és amiben megmaradni is a személyiséget átformáló traumával jár.

Öndög
Öndög

A film minden képkockáján érződik, hogy Wang eredetileg dokumentumfilmnek képzelte el. Szerepeit ujgur amatőrök játsszák, akikhez az egyéves (!) előforgatások során olyan közel került a rendező, hogy lenyűgöző természetességgel viselkednek kamerája előtt. Wang lassú, lebegő svenkekkel pásztázza a szabadon játszó gyerekeket, intim premier plánjai beköltöztetik a nézőt az ujgur hétköznapokba, ahol a bárányterelgetés, a famászás, de még a sivatagi kóborlás is a harmonikus létezés alapkövének tűnik.

Hát még, ha Wang Quan’anhoz fordulunk, aki az Arany Medvét nyert Tuya házassága után 12 évvel, visszatért Mongólia végtelen sztyeppéire. Részben kényszerből: a kínai rendezőt öt éve egy prostituált társaságában csípte el a hatóság, ami Kínában büntetendő. A rendőrség akkoriban állt rá a hírességek lefülelésére, akiket drogozásért és/vagy prostituált szolgáltatásainak igénybe vételéért állítottak elő, hogy rajtuk keresztül statuáljanak példát. Quan’an nem is jutott ezután filmlehetőséghez, így a mongol pusztába vándorolt, ahol szinte improvizatív módon hozta össze a meghatóan szép, játékos Öndögöt.

Két hét alatt, előkészületek nélkül forgatta a filmet, amihez egy hónappal a forgatás előtt még se forgatókönyve, se színészei nem voltak. A végeredményen ebből mi sem látszik: az Öndög csupa szellem, csupa bölcsesség. Kriminek indul, de rövid úton költői film válik belőle élet és halál körforgásáról, és arról, hogyan találja meg az ember a helyét benne. Hullára bukkannak a mongol sztyeppe közepén, amelynek őrzésével a 18 éves rendőrgyakornokot bízzák meg – segítségére a 100 km-es körzetben egyedül élő pásztornőt küldik, aki egy hideg, szeszgőzös éjszakán az élet rejtelmeibe is beavatja a fiút.

Öndög. A képek forrása: Berlinale
Öndög. A képek forrása: Berlinale

Quan’an a nomád életmódhoz, a természetközeli harmóniához nemcsak a megfelelő amatőr színészeket, de a passzoló filmnyelvet is megtalálta. Szuperszélesvásznú, CinemaScope-képeket közelik nélkül, az elnyújtózó tájat befogó nagytotálokkal, amelyek jelentéktelen ponttá zsugorítják a benne kószáló embereket. A tevegelés, szeretkezés, borjúellés közben szülésről és halálról gondolkodó pásztorokat vizuálisan is visszahelyezi a természetbe, az ember nem a sztyeppe kitüntetett élőlénye már, nem körülötte görbül a tér, csak egy pont, élőlény a sok közül.

Quan’an ezt a nagyobb távlatokban gondolkodó, ciklikus életszemléletet festi föl a lemenő nap fényében fürdetett képeire. Ezt érzékeltetik a film legemlékezetesebb jelenetei is, a tevéhez bújva melegedő és szeretkező pásztornő és rendőrtanonc között, akik a farkastól való félelmükben bújnak össze, hogy aztán az aktus végeztével a nő hipnotikusan lassított képeken lője le a gyerekeinek élelmet kereső anyafarkast. Szex, halál, természet és gondoskodás szépen fonódik egybe az Öndög képein, és mellé humor is mindig vegyül – itt épp az orgazmus csúcspontján felmorduló tevével.

Csendes, kifinomult film az Öndög, szépsége törékeny, konfliktusa szinte nincsen. A pusztában talált holttest rejtélye magától oldódik meg, mert Quan’an a nyomozás rejtélyei helyett a létezés komótos ritmusára hangol át minket. Csak a film vége felé teregeti ki a kártyáit, és fedi fel, hogy valójában románcot néztünk, egy identitásdrámát, amelyben az egyedül élő, teherbe eső pásztornő megtalálja helyét az élet körforgásában. Nyugati kritikusok előszeretettel dicsérték feminizmusáért az Öndögöt, amelyben az egyedül gazdálkodó nő rendre elutasítja az őt házasodásra biztató férfiakat, de tökéletesen félreértették a filmet, amely csak annyiban feminista, amennyiben erős, határozott női hőst mozgat. Aki viszont nem a férfiak elől menekül a magányba, hanem mert önmagát keresi, és egy szép anekdotában, amely az emberiséget a dinoszauruszokkal rokonító, az élővilág kihalásra, majd feltámadásra ítéltetett csúcsemlőseiként írja le, végül meg is találja.

Miután Quan’an a Tuya házasságával a női önfeláldozás, az Öndöggel már a női magára találás drámáját forgatta le, amely szinte észrevétlenül kúszik be az ember bőre alá – és később sem akar távozni onnan. A Berlinalén sokáig az Arany Medve legfőbb esélyeseként emlegették, de Quan’an és filmje végül díj nélkül távozott a fesztiválról. Talán nem akarták a Tuya házassága után megint neki ítélni a fődíjat, talán nem volt elég politikus a filmje. Quan’an egyébként is hazajár a Berlinalére, első filmje a kísérletező munkákat egybegyűjtő Fórumban mutatkozott be, két éve pedig tagja volt a zsűrinek, amely Arany Medvét ítélt Enyedi Ildikó filmjének, a Testről és lélekről-nek. Szívünk szerint mi is fődíjjal jutalmaznánk az Öndögöt: szebb, líraibb, kiérleltebb filmet nem láttunk idén a berlini filmfesztiválon.

Szerző: Soós Tamás