Erdei Krisztina: Vénusz születése és más történetek / Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
2019.03.05.

A tenger hullámai hatalmas kagylót sodornak, benne szépséges istennő áll, zanzában ennyi látható Botticelli Vénusz születése című festményén. Az aluljáróban, a földön nagyméretű papírmasékagyló, benne farmernadrágos lány álldogál – ez pedig egy fiatal fotográfusnő 21. századi változata ugyanerre a témára. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.

A Capa Központ kávézójában, Erdei Krisztina Vénusz születése és más történetek című kiállításában egy halom barna papundekli doboz tornyosul pont úgy, mint amikor költözködéskor nekikezdünk a pakolásnak. A nyilvánvaló párhuzam nem öncélú, hiszen azok a fotók és gépelt interjúszövegek, amelyek a dobozlapokra lettek applikálva, valóban egy költözés dokumentumai, csak épp nem egy önkéntes, szabadon eldöntött lakóhely-változtatásról szólnak, hanem kényszerűségről. 
 

A képek szereplői ugyanis valaha az úgynevezett Dzsumbuj lakói voltak, ez volt a „beceneve” a ferencvárosi Illatos út és Gubacsi út sarkán álló, az 1930-as években felhúzott, komfort nélküli szükséglakásokat rejtő négy épületszárnynak, amelyeket 2014-ben kezdtek elbontani. Bár a lakóknak felkínált lakások jobb körülményeket (és persze magasabb költségeket) biztosítottak, a helyváltoztatás és az új életforma nem mindenkinek szerzett örömet, s nem is mindenkinek vált be. Az alanyok többnyire nosztalgiával emlékeznek vissza régi lakóhelyükre, ahol jó volt felnőni, és ahol felnőttként is közösségben érezték magukat. Ennek a folyamatnak az emberi aspektusait térképezte fel Erdei Krisztina, amikor a volt lakókat megkereste, lefényképezte és meginterjúvolta.

A fotográfiák tehát nem az akció (vagyis pakolás, költözés, bontás) idején készültek, így nem is a fotótörténetből jól ismert, kilátástalan helyzetű szegényeket látjuk viszont a képeken. Az emberek pont olyanok, mint bárki más, nem süvít róluk a nyomor, és nem látunk szívszaggató, drámai helyzeteket.
 

Ez már egy újféle fotós látásmód, amit a szakirodalom emberi jogi fotográfiának nevez, s az a lényege, hogy a képeken szereplők nem áldozatszerepben tűnnek fel, hanem az alkotói, feltérképező folyamatban részt vevő partnerekként. A képeknek ily módon már nem pusztán az a céljuk, hogy a szegénység tragédiáját együtt érzőn bár, de mégis csak kívülről felmutassák, hanem, hogy a társadalmi közvélekedés reakcióit árnyalják, az éleket tompítsák. (Somogyi Hajnalka alapos tanulmánya a témában itt olvasható.)
       
A munkamódszer is más. A témába nem belebotlik a fotográfus, hanem tudatosan felkészül rá. Esetleg csatlakozik egy csoporthoz, mint amilyen A város peremén című kutatási projekt, vagy dolgozhat egyedül is, csupán a kamerájával, mint például Turay Balázs, aki a romák elleni rasszista támadások emocionális utóhatásait fényképezte 2012-13-ban, pár év múlva pedig a miskolci, úgynevezett számozott utcák ledózerolása után kialakult helyzetet rögzítette.
 
Fotók: Robert Capa Központ
Fotók: Robert Capa Központ
Mindezek ismeretében nyer értelmet a Vénusz-sorozat, amelyen az emberi jogi fotó szintet lép az alkotói attitűd által, miszerint a fotográfus kifejezetten költői, sőt szürreális helyzetekbe emeli hétköznapi modelljeit. A képeken szereplő méretes (kellék)kagyló, amelyben korunk lehetséges Vénusza álldogál a város különböző pontjain, a kiállításban is megszemlélhető, s érdekes módon, még imitáció mivoltában is van valami varázslatos. Talán ezért van az, hogy a fotókon hiába nincs isteni dicsfény, de még tenger sem, a kagyló pont elég ahhoz, hogy a földközel realitása egy pillanatra elszálljon, s felvillanjon a rendkívüli állapot, az ember (mitikus) méltósága. 
 
A képek mellé tűzött leírás elmondja, hogy a valóságban Vénusz egy létező, mai fiatal nő, egy volt Dzsumbuj-lakó, akinek a kiköltözés utáni, tragikus fordulatokban bővelkedő sorsát az alkotó végigkísérte. A helyszínek nem véletlenszerűek, a kagyló a városnak azokon a pontjain jelenik meg, ahol Vénusz munkát keresett. Eredetileg ő lett volna mindegyik képen a modell, végül nem így történt. Kár, de ettől még a sorozat mindenképp egy (de inkább sok) szimbolikus felemelkedés-történetet mutat.

 
A kiállítás 2019. március 24-ig tekinthető meg.
Szerző: Ibos Éva