Briliáns barátnőm 1. évad
2019.02.18.

A Briliáns barátnőm egy kegyetlen, ugyanakkor szép, befelé összpontosító dráma, az HBO egyik legkiemelkedőbb sorozata. De miért ilyen alulértékelt ez a kifogástalan adaptáció? És mitől ilyen briliáns? FÁTRAI KATA ÍRÁSA.

Az Elena Ferrante Nápolyi regények című regényfolyama alapján készült sorozatnak a legtöbb szériánál jóval nehezebb dolga volt, hiszen a Ferrante-művek rajongói hatalmas elvárásokat támasztottak vele szemben. Az mindenesetre valamelyest megnyugtatóan hatott, hogy az írónő a forgatás során nem csupán biodíszletként vagy tanácsadóként volt jelen, hanem a szkriptet jegyzők között is megtalálhattuk a nevét. Emellett szintén némi reményre adott okot Paulo Sorrentino produceri közreműködése is.  De elég-e ennyi a sikerhez?
 
A Briliáns barátnőm a jelenből indul, amikor az idősödő Elena Greco értesül arról, hogy barátnője, Raffaella Cerullo (másként: Lila) eltűnt. Ekkor elhatározza, hogy mindent, ami velük történt, s amit Lila elmesélt neki, megírja. Így kerülünk az ’50-es évek Nápolyába, ahol Elena, vagyis Lenu (lányként Elisa Del Genio, majd tinédzserként Margherita Mazzucco) szemszögéből ismerjük meg a Lilával (Ludovica Nasti, majd Gaia Girace) kötött barátsága történetét. Gyerekkorukban az iskolában találkoznak először, és habár szinte szöges ellentétei egymásnak, valamiben mégis közösek: lázadnak. Lenu kedves, szorgalmas, tipikus "jó kislány", míg Lila rendkívül intelligens, erős karizmájú, heves, "ami a szívén, az a száján" típusú személyiség. A lakóhelyük és ezáltal az élethelyzetük is közös: mindketten Nápoly egyik nyomornegyedében, egy klausztrofób lakótelep közösségének tagjai, ahol a fullasztó légkörben minden érzelem a felszínre tör. A gondtalan gyermekkor csak álom, a problémák elől nincs hova bújni, mivel a telepen a halál, az árulás, a fájdalom, az erőszak az élet szerves része, amit ugyanolyan közönnyel és rutinnal kezelnek
Briliáns barátnőm
Briliáns barátnőm
a családok, mint a szegénységet és az ezzel járó nehézségeket.
 
A lányok sorsát a továbbtanulás kérdése dönti el, ami mindkettejük családjában heves indulatokat vált ki. A háború utáni Nápolyban az iskola, a tanulás a szülők szemében ellenség, amely a pénzkeresésben csak hátráltatja a gyerekeket. Lila egy szegény cipész lányaként a munka világába kényszerül, és habár Lenu sincs sokkal jobb anyagi körülmények között, taníttatását tanárnője mellett az apja is támogatja, így különórák segítségével felvételt nyer a középiskolába. Mindkettejük élete megváltozik, és ekkor nyer igazán értelmet a sorozat címe, ugyanis Lila a könyvtárból kölcsönzött könyvekből könnyen tanulja meg azokat a tárgyakat, nyelveket, amelyek Lenunak minden igyekezete ellenére nehezen mennek. Mert Elena csak szorgalmas, Lila viszont briliáns.
 
A sorozatot végigkíséri a kitörés vágya a szegénységből, illetve ennek terhe. Lila megtanulja tehetségét eszközként használni, ugyanis már egy kevés pénz, egy kis előrelépés is jelentős mértékben képes az életet megváltoztatni, a fullasztó nyomorból való kiszabadulást elősegíteni. A lehetőségek közötti különbségek végig a sorozat előterében vannak, mivel a lányok életét a gyermekkoruk óta ismert szexizmus és erőszak irányítja. A két lány pedig erős szövetséget alkot, amikor a tanulás miatti rivalizálást követően mindketten ráébrednek arra, hogy szükségük van egymásra. Lenu szinte Lila függőjévé válik, igazán mellette tudja csak magát szabadnak érezni, emiatt pedig felismeri és elfogadja barátságuk árát, miszerint ő mindig csak a második legjobb lehet. 
 
Saverio Costanzo rendező tökéletes világot teremtett Ferrante történetének, a sorozat hangulata a régi olasz filmklasszikusokat idézi. A történet néha lassú folyású, azonban az epizódok nem csupán egy egész részeként, hanem önmagukban is megállnak. Costanzo hangulatteremtő ereje rendkívül erős, ez első részektől kezdve vészjósló, sokszor drámai és szerfelett intim a légkör. A szürkés, szépiás, sötét pasztell színek használata tökéletesen érzékelteti a külvilágtól szinte teljesen elváló telep nyomasztó atmoszféráját, amelyből üdítő kiszakadni az élénk színvilágú Ischia szigetére. Max Richter markáns dallamai az elmúlt évek legkiemelkedőbb filmzenéi közé sorolhatóak, hiszen nem csupán gyönyörű aláfestésként szolgálnak, hanem képesek az adott szcéna érzelmi töltetéből a maximumot kihozni. Ennek igazolásául legyen elég az évad szívfacsaró és katartikus zárójelenetére utalnom.
 
A környezet – amelyet szintén a két főszereplő szemén keresztül látunk – a Briliáns barátnőm egyik erőssége, ugyanis Costanzo a vizuális világ kiépítése mellett a társadalmi kapcsolatok hatalmi dinamikájának megteremtését is kifogástalanul abszolválta. A nyers erőszak fenyegető jelenlétét végig érezzük, az a társadalmi és családi szinten egyaránt manifesztálódik. A férfiak végső megoldásként az erőszak eszközéhez nyúlnak, legyen szó egy otthoni vitáról, amiben nem tudnak a nő fölé kerekedni, vagy a gengszterek közötti hatalmi harcokról. A gyengédség és a félelem között pedig gyakran olyan keskeny határ húzódik, hogy a veszteségek elegyével párosulva nem csupán kényelmetlen érzést kelt a nézőben, hanem szinte letargiába taszítja. Hiteles és élénk, kiszolgáltatottsággal, elnyomással, önfeláldozással, erőszakkal és szexizmussal teli képe a lányok életének, egyben az egyetemes női sorsnak. 
 
A Briliáns barátnőm sokszor kegyetlen, máskor bájos, és végtelenül emberi története egy elválaszthatatlan női barátságnak. Rendkívül szaggatott, befelé összpontosító dráma, amely sokszor rapszodikus hangulatú, s a szépség, a szenvedély mellett mindig ott van az embertelenség is. A szolgálólány meséje 2. évadát végigkísérő szenvedést sokan nem bírták cérnával, ami párhuzam gyanánt némiképp magyarázatul szolgálhat a Briliáns barátnőm népszerűtlenségére is, pedig olyan gazdag érzelmi töltetű és katartikus élményt ad a nézőjének Lenu és Lila küzdelme, ami miatt érdemes megszoknunk a II. világháború utáni szegénynegyed nyomasztó hangulatát. A lassabb tempó indoka lehet az is, hogy a sorozat az események helyett sokkal jobban fókuszál magára az emberre, az arcokon megjelenő kifejezésekre, a pillantásokra, ami sokszor olyan minőségű, hogy semmilyen narrációt nem igényel, mindent elárul. Ehhez elengedhetetlen a kiemelkedő casting. Az alakítások rendkívül érzékenyek, zsigeriek, a gyermekszínészekről pedig szintén csak szuperlatívuszokban beszélhetek. Costanzo karakterei nem közhelyesek, a temperamentumos kiabálás és verekedés mögött ezúttal valódi konfliktusok húzodnak. A Briliáns barátnőm óda az igaz barátsághoz: érzelmes, belső történet, az HBO talán legkiemelkedőbb drámasorozata.
Szerző: Fátrai Kata