Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NYÍLT FORRÁSBÓL

Zoltán Lantos’ OpenSource – Sonaris
2019. febr. 17.
Ügyesen keveri a kártyákat új lemezén Lantos Zoltán, a végeredmény ugyanis, hiába táplálkozik rengeteg forrásból, egyetlen pillanatra sem hallatszik eklektikusnak, sokkal inkább organikus egésznek. RÁTOSI MILÁN ÍRÁSA.
A fúziós jazz a korszak ortológusainak szemében mostoha torzszülöttként jött a világra, azonban idővel a műfajok közti, korábban áthatolhatatlan falak előbb áttetszőkké váltak, mostanra pedig mintha kezdenének emlékekké szelídülni. A fúziós kifejezés a tenorszaxofont rövidnadrággal és bóvli napszemüveggel párosító, esetleg esetlenül túllihegett, máskor blazírtnak ható szenvedéllyel elővezető smooth jazz nyolcvanas évekbeli létrejöttét követően csak néhányszor, elszigetelten volt igazán pontos meghatározás, az évek során ugyanis a stílusok ráléptek a lassú elpárolgás útjára, amelynek kezdeti fázisaként elkezdtek gátlások nélkül keveredni egymással. A fúzió betetőződéseként is értelmezhető folyamat napjainkra odáig jutott, hogy bajos lenne a műfajok összeolvadásáról beszélni, sokkal inkább van szó egy elképesztően kusza kapcsolati hálóról, ahol már nem a műfajok, hanem azok egyes elemei keverednek egymással.
 
Lantos Zoltán
Lantos Zoltán

A nyílt forrásból táplálkozó OpenSource zavaros összemosódottság helyett szüntelenül a saját karakterét keresi, ez pedig nem csak a teljes album tükrében lesz világos, hanem az egyes dalokat tekintve is. Mindegyik a saját lényegét keresi, az album íve mégsem töredezett, inkább egységeiben is ugyanazt a változatosságot mutatja, mint az egészet vizsgálva. A jazz adja meg az album alaphangját, amelyhez rengeteg más dolog társul, többnyire finoman adagolva. Helyenként viszont olyan nagy távolságból érkezett műfaji töredékeket emelnek a zenei szövetbe, hogy azok óhatatlanul kitüremkednek belőle. Legalábbis elsőre. A prelúdium magányos nekirugaszkodását követő, alattomosan vonzó ritmikájú Aisma hátterében duruzsoló elektronikus zenei elemek nem hallatszanak idegennek, mert kellően diszkrétek azok, hogy ne lépjenek túl a színező szerepen. A címadó jungle ütemei is ugyanolyan organikus részei a zenének, ahogy a lemezjátszót hangszernek képzelő Andrew J, elsőre legalábbis, furcsának ható jelenléte. Az ő hozzájárulása szerencsére egyébként sem merül ki a tű kínzásában.

 
A jól kivehető jazzgyökerekkel rendelkező Lantos Zoltán közel egy évtizedet töltött Indiában, ez pedig elidegeníthetetlen rétegként rakódott a zenéjére, ott rezonál szinte minden pillanatában, nem pusztán zenei, de szellemi értelemben is. A Sonaris ugyanakkor messze nem csak két világ találkozása. A régóta szokványos, világzenének nevezett konglomerátumba könnyedén beilleszthető, de ez semmit nem mond el a zene értékeiről. A zenekar fölényes arányérzékkel adagolja a különböző stíluselemeket, mindegyiket a saját világához hajlítva, ebben nagy szerepe van az albumon szereplő zenészeknek. Csízi László hazánk egyik legtehetségesebb fiatal dobosa, az ő játéka jelenti az albumra jellemző műfaji kupleráj alapját, így elsősorban neki köszönhető, hogy a végeredmény nem lesz széttartó, hanem mindvégig koherens egész. A bőgős, Fonay Tibor kellemes enerváltsága pedig pont attól lesz érdekes az album kontextusában, hogy egy ilyen, a saját szerepével való meghasonulás képességét szinte megkövetelő zenei környezetben mindvégig hajlíthatatlan és masszív árnyalatként létezik, egyfajta folyton jelen lévő kontrasztként.
 

Három dalban Harcsa Veronika vendégeskedik, ezek közül kiemelkedik a Tensegrity, Tálas Áron időnként háttérbe húzódó, eltűnő, majd a semmiből makacsul előkerülő, acid-kávéházi zongora-szekvenciájával. E számot az énekesnő a mély és a magas regiszterekben egyaránt ritkán hallott magabiztossággal, a dinamikát a határig tolva adja elő. A Monsoon Strangers-ön bájos szerpentinként végigvonulva, az album szellemi keresztmetszetét jelentő Cronoglyph-ben pedig előbb Lantos Zoltánnal kánonban, majd az üzenetet magányosan recitálva van jelen.

 
A zene improvizatív oldala nem domborodik ki ugyan annyira, mint ez a jazzben megszokott, a hangsúly sokkal inkább a dalokon van, ezáltal pedig azok karaktere is szebben kidomborodik. Lantos Zoltán öthúros, valamint ún. rezonánshúros hegedűn is játszik, a keleti hatások legnyilvánvalóbban talán a Tarang című szerzeményben jelennek meg a nála. De valójában ott vannak szinte mindvégig. Az alapvetően groove-orientált játékából helyenként mintha Jean-Luc Ponty lenne kihallható, de ez csak futó benyomás, Lantos Zoltán sound-ja idegen világok távoli metszéspontján helyezkedik el és csakis az övé.
 
A Sonaris gondolati vezérfonala az elveszett jelen megragadásának fontosságát hangsúlyozza, de ennél jóval többről is szól. Istenről, a nem hallható, mégis minden pillanatban jelen lévő hangról, mindez azonban nem lenne több egyszerű porhintésnél, ha nem támasztaná meg egy olyan zenei anyag, amely képes arra, hogy hallgatóját valósággal odaszegezze a pillanathoz.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek