Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AMERIKAI NAGYBETEG

Alelnök
2019. febr. 16.
A szándék: nemes. A kivitelezés: nem igazán meggyőző. Adam McKay elkészítette A nagy dobás testvérfilmjét, ám az Alelnök nem lett nagy dobás. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Ha azt mondom, Dick Cheney, dereng valami? Pontosabban: valaki? McKay mozijával az egyik probléma éppen ez – az egykori amerikai alelnök és korábbi védelmi miniszter élettörténetére az amerikai közönségen kívül nem valószínű, hogy más nációk képviselői is egyből felkapnák a fejüket. Ahogy az sem valószínű, hogy rögtön kapcsolnának is: ő az a politikus, aki épp a hivatali idejét töltötte az ikertornyok elleni terrortámadás alatt.

Persze attól még, hogy le kell menjünk alfába (azaz utána kell olvassunk) annak, hogy a film főszereplőjének történelmi szerepét felidézzük, még lehetne izgalmas vállalás az Alelnök. Az viszont csak nagyon lassan – a két és egynegyed óra legvégére – válik teljesen világossá, hogy a biopic mint műfaj a film esetében apropó csupán: másról, többről van itt szó.

A nagy dobáshoz képest Adam McKay mintha elveszítette volna a mértéket, és mindent összezsúfolt volna a filmjében, ami formai bravúrként épp az eszébe jutott. Egyszerre pereg a vásznon politikai szatíra, tanmese, életrajzi film, mindez ráadásul egy narrátorral, filmből kibeszélő szereplőkkel fűszerezve, több központi metaforával, fantázia-szekvenciával, archív bevágással és flashbackkel. És akkor még a két legemlékezetesebb formai megoldást nem is említettük: az ál-shakespeare-i dialógust a két főszereplő között, és nagyjából az ötvenedik percnél az utópisztikus kamu filmvéget az end credittel és happy enddel.

A moziban Dick Cheney (Christian Bale) alkoholgőzös ifjúságától, a hatvanas évektől jutunk el a védelmi miniszterségen és az alelnökségen át egészen napjainkig. És mint az a már nyolcvanhoz közelítő Cheney interjújából kiderül: a főszereplő sem az álindokra alapozott iraki háború, sem az ott elesett amerikai katonák, sem az al-Kaida megerősödése vagy az Iszlám Állam megszületése miatt nem érez különösebb lelkiismeret-furdalást. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Miután a narrátor (Jesse Plemons) szerepe is világossá válik (nem spoilereznénk el), lassacskán kezdjük átlátni, hogy az Alelnök nem annyira biopic, mint inkább Amerika-kritika, és annak a megállapításnak a kifejtése, hogy a Cheney-féle autokráciára hajlamos vezetők az adott nemzet lelki állapotát és igényeit testesítik meg, vagyis nem véletlenül választjuk meg őket.

Egyszóval azért nem tudunk meg semmit Cheney-ről (túl azon, hogy szereti a feleségét és a leszbikus lányát), mert hogy lényegtelen, mit is gondol vagy érez legbelül, miért változnak meg a motivációi idővel. Cheney egyszerűen csak a megbetegedett amerikai demokrácia egyik tünete. 

Ám mintha erről az alapvetésről a rendező elfelejtette volna tájékoztatni a két főszereplőjét, Christian Bale-t és Amy Adamset (a színésznő játssza Lynne Cheney-t, Dick nejét). Mindkét színész drámai alakítást nyújt, szemben, mondjuk, a Donald Rumsfeldet megformáló Steve Carellel vagy a George W. Bush-t alakító Sam Rockwellel, akik érzik, hogy inkább egy görbe tükröt tartó politikai szatírában, semmint egy életrajzi filmben vállaltak szerepet. Persze az, hogy Adams és Bale drámaira veszi a figurát (egyébként mindketten jók, Adams különösen), nem az ő hibájuk – az Alelnök annyi hangnemben szólal meg egyszerre, hogy színész/néző legyen a talpán, aki egyből ráérez arra, hogy melyik közülük az uralkodó. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Az Alelnök egyébként nem csupán McKay előző mozijával mutat hasonlóságokat (A nagy dobást is a műfajkeverés és számos hasonló formai megoldás jellemezte, de jó ritmusban és mértékletesen adagolva), de a Brexit: Háborúban mindent szabad című HBO-filmmel is. McKay mintegy visszavezeti egészen Cheney-ig a jelenkori demokrácia válságát – az autokráciára való hajlam, a vágy arra, hogy a fékek és ellensúlyok ne akadályozzák a politikust az akarata végrehajtásában, a fake news (Irak tömegpusztító fegyverekkel bír), a tribalizmus, az elvnélküliség, a bullying csírájában már mind jelen voltak az amerikai társadalomban húsz-huszonöt éve is. Az Alelnök és a Brexit a generációk közti feszültséget is szemléletesen bemutatja. Cheney korosztálya, vagyis a Brexiterek nagyját jelentő generáció szó szerint az ifjabbak jövőjét lopja el – McKay egyik központi metaforájával élve: a fiatalabb nemzedék a vérét/szívét adja azért, hogy az idősebbek még tovább éljenek, még többet fogyasszanak, és még tovább nőjön a hatalmuk. 

Az Alelnök végén a liberálisok és a populisták ugyanúgy esnek egymásnak, mint a Brexiterek és az EU-pártiak az HBO-filmben. A tanulság is lényegében ugyanaz: ha már mind figurák vagyunk a gátlástalan, hataloméhes politikusok sakktábláján, legalább azzal legyünk tisztában, hogy ez így van, és ne áltassuk magunkat azzal, hogy az érdekeinket képviselik. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek