A fecsegő potyautas 61.
2019.02.15.

És akkor azt láttuk, hogy valaki, de ezt hogyan is mondjam úgy, hogy ne végezze máris olvasóimban szörnyhalállal a lélek, de jó, legyen, inkább úgy fejezem ki magam, ahogy kell, valaki a szeretett házunk bejárata elé szart. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Ballagtunk haza a minap, este volt, nem éppen bársonyos, csak a tavasz ígért valami langyos torokszorítást távolról, halk gobbihildás hangon. Már nem is tudom, hol voltunk. Színház, baráti vacsora, a Heti betevő sóletpartija, hol kedves emberek tartottak stábgyűlést az elesettek érdekében. Hazaértünk tehát. Világított fentről, szőkére festette az éj fáradt hátát az ablakunk. Én mindig nyitottan világlok naplemente után, a lakásom így szereti. Laki. Beszélek is hozzá. És akkor azt láttuk, hogy valaki, de ezt hogyan is mondjam úgy, hogy ne végezze máris olvasóimban szörnyhalállal a lélek, de jó, legyen, inkább úgy fejezem ki magam, ahogy kell, valaki a szeretett házunk bejárata elé szart. 

Ajtót nyitottunk kóddal, négy pity-pity, hosszabb búgás, a szokásos módon, a Teremtő idegbajos áramköre beenged megint. Valaki szomszédság már járt előttünk, az emberi ürülék szét volt tipitopizva a lépcsőházban. Például innen tudom, akad olyan lakótárs, aki nem veszi észre, hogy szarban jár. Gondoljak arra, hogy nem zavarja? Nem, dehogy. Néhány expresszionista fölkenet, afféle szuggesztív ecsetvonás még a liftfalra is jutott, de még arcmagasságba is, hm. 


Na, most én olyan ember vagyok, már bocsánat a személyesség elúrhodásáért, aki kedvel gondolkodni levélen, piramison, másik emberen, ám a vitorlaszaggató érzések sem idegenek tőle. Megtapasztaltam, a gondolkodás folyamata mindig kétséges, na, de ki tud vitába szállni az érzésekkel. Érző emberrel csak másik érző vitatkozhat valaminő befogadási siker reményében. Mármost az utóbbi években azt vettem észre, hogy fölcserélem őket, érzést és elgondolást. Ha gondolkodni kezdek, bizony érezni kellene inkább. Ha érezni kezdek, inkább gondolkodóba esem, és szépen, mint a magára hagyott palacsinta, odakozmál a lelkem. Ez a benyomás figyelmeztetett most is, és nem akartam nyomban kétségbeesni, elkedvetlenedni, a reményt elvesztegetni, nyilván nem véletlen, ami történt, van annak jó oka, hogy a bejárati ajtónk elé szartak, szép és fényes helyre, mondhatnám, minimálpanorámás megoldással, hanemazonbandeviszont kicsoda tesz ilyet. Tényleg ki az a nagyon szegény? Hát míg bejutottunk a lakásba, mondtam is a sápadt feleségemnek, aki úgy kapaszkodott az arcomba közben, hogy ha Leonardo di, a Vasálarcos lennék, letépi rólam, hogy de drágám, értsed meg, részeg. Ittas, mint a halál. Figyelj, főnököm, ez itt egy olyan ember volt, akinek mindegy volt a világmindenség, ezért rettenetesen berúgott, mert például elhagyta egy olyan nő, mint te, elkacsintották a nyugdíját, a bankbetétjét, a gyereke nem hívja, becsmérelték, lenullázták, tehetségtelennek minősítették, kirúgták az állásából, elvesztette a józan ítélőképességét, ezért megivott nyolc felest öt sörrel, és aztán tovább gondolkodtam – de ő közbe kérdezett: lehet ennyit inni?! Lehet- mondtam – szóval töprengtem, mert hiszen, lássuk be, a ház, ahol lakunk, szemben a bólogató, szépen növekvő hársakkal és japán akácokkal teli kiskert, a főváros vízellátásának atyjáról – Wein úr - elnevezett park, a szomszédos játszótér vidámszíneskékre festett kerítése, a parkoló autójárművek közötti kicsiny, de csábító sötét sáv mind, mind alkalmasabb, vagy kézenfekvőbb lehetőséget kínálnának az emberi igénynek ebbéli kiszolgálására, hát tényleg, ki szeret erős szembefényben, kandi tekintetek előtt kakálni. Icipici gyermekünk tolja ki a kisbocsot, míg mi fogjuk a fényes kis kezét és a csörgőt rázva bravózunk. Ezt mind előadtam. Aztán fogtam egy forróvizes, hipós vödröt, egy piros színű kefét, és aláutaztam, mintha a purgatóriumba, tisztogatni. Az az igazság, hogy nem csak érezni és gondolkodni, hanem figyelni is szeretek. De tényleg. Mindent megfigyelek, még ha rövidlátó is a szellemem, a szemem. Nem értem, de kifigyelem. Hát annál inkább. Most például, a munkálkodó piros kefémmel a kezemben azt figyeltem meg, hogy az emberi ürülék estéli időszakban, a sötétség bátorítása miatt tán, szívósabb, nagyobb ellenállást mutat, illetve ügyesebben bújócskázik. Még úgyis, hogy nálunk nem a … na, kinek a közvilágítása okoz mindennapi karácsonyi fényességet és dubai közkivilágítást. Nem akarom ingerelni a hódmezővásárhelyieket vagy a kecskemétieket, de minálunk csillámos az éji utca, olvashat Goethét a homlesz a búra alatt. Látszunk a Holdról, na. Hanem még mindig azt gondoltam, szegény, szegény elesett pára, hogy így. Például, jött valaki. Egy öreg néni. Egy magambéli, őszhimnuszos múltfiatal. Nézték egymást, ő éppen csinálta, na, jó, mondta a lakótársam, megvárom míg végez, van nálam háromréteges, kamillás pézsé, kell-e, kisfiam?  

Aztán reggelt jelzett a pity-pity és a hosszú búgás az egész Magyarországon, és mindenki kibújt az illiberális lópokróc alól. Megint deresre lakkozta körmét a hideg, pedig a meteorológia templomában beígérték a jóidőt, lófaszt lett tavasz. Behoztam a pár cipőt a lábtörlőről, nem mertem este a lakásban elhelyezni. És aztán mentem egy irodalmi gyárba, ahol elromlott novellákat és kifulladt regényeket kellett szerelni. A versesek éppen fizetésemelésért sztrájkoltak, kiröhögték őket. Maximum a slammerek. 
Kedves Takáts Zsuzsa, csókoltatás.

Lent, a ház előtt találkoztam Gézával, a gondnokunkkal, és meg is beszéltük nyomban a virágos eseményeket. Mondta, ő is látta. És hogy el is tisztogatta, ami maradt. Amit hagytam, mondtam. Azt. Géza fölemelte az ujját. Jelentőségteljesen. Ez, Ernő, a hatodik néhány hónapon belül. A hatodik! Hosszú a ház, mutatta, a C lépcsőház elé háromszor, a D elé is már, elétek másodszor, és még a mi bejáratunk elé is, pedig előtte olajoztam a szárnyakat. 
Géza, mondtam halkan, akár Gobbi Hilda, ez hét. 
Jó, hét, de Te érted mi ez, Ernő?! 
Bólintottam, és elindultam novellákat szerelni. 

Nyilván van, aki így szereti. Ráérzett az ízére, kapu elé, ajtó elé, na. De nem csak éreztem, gondolkodtam, és arra jutottam, hogy talán nem egyedül van. Lelkük mélyén nagyon szomorú, nagyon becsvágyó, a tehetségüket elpenészítő emberek kis csoportja összegyűlt, mert nem kaptak meg valamit az élettől, mert többet akarnak, mást, mernek álmodni, szeretik és tisztelik magukat, és arra gondolnak, hogy megmutatják. Hogy így is lehet. Ezt is lehet. Bármit lehet. Minden ajtó elé. A házba a szar különben régen bejutott. A lakásokba is. Bent van a kisebb és nagyobb tételekben, a családi egyebekben. A kedves lakók meg majd megszokják. 
Különben Géza még azt mondta, hogy Ernő, bazmeg, ez abszurd!
Bólintottam, igen, drága Géza, ez reális.