Pallai Mara

Hogy a báb tényleg nem korosztály, hanem műfaj, azt a Budapest Bábszínház évről évre egyre határozottabban bizonyítja, és mintha a közönség is egyre nyitottabban reagálna erre a kijelentésre. Az idei évadban Shakespeare A viharja után az Apa lánya a második felnőtteknek szóló előadás, és bár mindkettő a színház kamaratermében, az Ország Lili Stúdióban készült, nem kizárt, hogy rövid időn belül a legfontosabb felnőtt színházak között fogja számon tartani a Bábszínházat Budapest. Ennek a színházban dolgozó kiváló szakembereken kívül az is oka, hogy a báb a magyar színházi életben meglehetősen kiaknázatlan forma, és bár időről időre előkerül egy-két rendező, aki próbál kezdeni valamit a műfajjal, összességében elég kevés felnőtteknek szóló előadás születik. Pedig a báb rengeteg dologra képes, amire az emberi test nem: meg tud például halni a színpadon.

„Olvastam egy cikket Irena Sendlerről és az általa megmentett gyerekekről, akik "meghaltak azért, hogy utána újra élhessenek". A történelem olyan lehetetlen helyzetbe sodorta ezt a nőt, hogy emberek sorsáról kellett döntenie, konkrétan arról, hogy meddig tetszhalottak a kicsik, és mikor lesznek újra élők. Tulajdonképpen ez maga a bábművészet: mozgatok egy figurát, aztán amikor elengedem, akkor pontosan úgy néz ki, mintha semmi élet nem lenne benne, de aztán csak rajtam áll, hogy mikor nyúlok hozzá, mikor mozdítom meg újra” – olvashatók az előadás színlapján a rendező, Hoffer Károly szavai. Irena Sendler és társainak története valóban nem nélkülözte a színházi helyzeteket. A Żegota (zsidómentő) földalatti szervezet tagjai a csecsemőket elaltatva, dobozokban, bőröndökben, szemeteszsákokban vagy koporsókban menekítették ki a varsói gettóból. Más gyereket úgy hoztak ki, hogy a Żegota tagjai náci tisztnek öltözve kiragadták őket Sendler vagy beavatott társnői karjából.

A kellékek nagy része ennek megfelelően fiókokból, dobozokból áll, illetve maga a színpadi tér is egy nagy, szürke doboz, Irena börtöne. Ez egyfelől valódi börtön, hiszen a Gestapo foglyaként meséli el történetét, ám ahogy egyre többet tudunk meg személyiségéről, úgy lesz mind világosabb, hogy ez egyben a nő saját maga számára emelt börtöne is.

Háy János író Irena Sendler történetét csak kiindulási alapnak tekintette, és bár rengeteg valóban megtörtént eleme van a drámaszövegnek, a fókuszban álló főszereplő és az ő vívódásai, traumái fikciós kiegészítések. Ugyanakkor épp azoktól a pillanatoktól lesz igazán érdekes az előadás, amelyekben a hiátusokat az írói fantázia tölti ki. Nem tudjuk, milyen ember volt Irena Sendler, hogy mit érzett, hogyan gondolkodott, honnan volt bátorsága megtenni, amit megtett. Háy végül arra a következtetésre jut, hogy Irena vakmerősége lelki problémáinak következménye, az apja elvesztése miatt érzett hiányát próbálja így pótolni, de közben magát örök magányra ítéli, saját lelkének börtönébe zárja. Nem véletlen tehát az sem, hogy Pallai Mara játszik minden szerepet, így saját fogvatartóját is, önmagát vallatja. Az önvallatás aktusa abban a jelenetben lesz igazán megrázó, amelyben kiderül, hogy az egyik mentőakciónál a gyerekek holtan érkeztek meg a falon kívüli rejtekhelyükre. A szembesítésnél megszűnik morális fölénye a tartótiszttel szemben, hiszen gyilkos, akárcsak ő, még akkor is, ha egészen más körülmények között gyilkolt, mint a nácik, gondatlanságból, nem pedig előre eltervezetten.

Ugyanakkor másfajta morális kérdéseket is felvet a főszereplő működése és pszichés állapota. Az előadás egy pontján arról kezd el beszélni, hogy képtelen szeretetet érezni a megmentett gyermekek iránt. Egy olyan nő áll előttünk, akit elszakított az élet rajongva szeretett apjától, és élete értelmét abban találta meg, hogy gyerekeket szakítson el örökre szüleiktől, holott ő maga éppen az elszakadás miatt lett magányos és boldogtalan. Mindezt csak finoman hozza tudtunkra az előadás, és természetesen nem von le sokat annak az értékéből, hogy a nő munkája miatt többezer gyermek menekült meg a biztos haláltól.

Fotók: Hunyadi Margit. Forrás: PORT.hu

Pallai Mara játékában úgy nyilvánul meg a pragmatikus érzéketlenség, hogy soha nem látjuk félni. Látjuk vágyódni, szenvedni és kétségek között, ám a kínzást és a halál közeli állapotot olyan nyugalommal fogadja, mint akinek nincs semmije, amit elveszíthet. Enyhén autisztikus, kényszeres figura, élénken figyel a rutinszerű ismétlődésekre, elhivatottságát is ez a kényszeresség hajtja: folytatni akarja, amit apja elkezdett, hogy általa közel lehessen elvesztett apjához, aki orvosként dolgozott Varsónak abban a kerületében, ahol a nincstelen zsidó lakosság élt.

A bábok – zsidó gyerekek és szüleik – élet és halál között lebegnek, hol megmozdulnak, hol mozdulatlanul, rongybabaként fekszenek. A bábos életet ad és elvesz, a beesett arcú, csontvékony vagy éppen test nélküli bábok dobozokból kerülnek elő, majd oda is kerülnek vissza, így lassan megértjük, hogy a fiókokból álló tér egy urnatemető, benne maradni egyenlő a halállal. A gyerekek egy lyukon keresztül távoznak a térből fölfelé, Pallai Mara egy kötélre rögzíti ernyedt testüket, valaki pedig felhúzza őket, sosem tudjuk meg, mi lesz velük, csak azt tudjuk, hogy szabadok. Ide jut ki végül a főszereplő is, oldalt egy létrán mászik fel a doboz tetejére, új élet kezdődik számára. Irena Sendlert félholtra verte a Gestapo, de életben hagyták, társai egy erdőben találtak rá. Túlélte a háborút, 92 éves korában halt meg. A Wikipédián van róla egy kép, már nagyon idős rajta, 2005-ben készült. Körülötte a megmentett gyerekek közül öten, ők sem fiatalok már, mellettük fiatalabb nő, talán egyikük lánya lehet. Boldognak tűnnek.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.