Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája / Örkény Színház
2019.02.10.

Finom előadás lett A lélek legszebb éjszakája. Finom, mondom, noha sem Jászberényi Sándor szövege, sem Polgár Csaba rendezése, sem a két színész, Nagy Zsolt és Ficza István játéka nem pont a finom jelző után kiabál. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

De mégis finom, hajtogatom. Mert olyan ügyesen vannak egymáshoz illesztve az előadás különböző elemei, hogy az illesztékek, a törésvonalak nem is látszanak.

Pedig szerzőt próbáló kihívás novelláskötetből – na jó, olvassuk regénynek – színpadi szöveget írni úgy, hogy ne szimpla avagy néhány teátrális effekttel földúsított föl- vagy elmondás legyen belőle. Szabó-Székely Ármint dicséri a drámává váló szöveg lendülete, amely a mozaikosság ellenére is viszi előre az előadást. (És Jászberényi Sándort is dicséri, persze, hogy valamely rejtélyes okból nem ragaszkodott ahhoz, hogy saját maga írja színpadra a kötetet.)

Nagy Zsolt, Ficza István
Nagy Zsolt, Ficza István

A színpadon nagy rendetlenség – bár valószínűleg éppen ez a rend egy Maros Dániel nevű fickó mindennapjaiban: xanaxos dobozok, műanyag poharak, néhány neoncső, valamint „púpos” tévé és egy ledfal. Utóbbin legtöbbször a szerző, Jászberényi fotói láthatók – s ha nem azok, akkor a színészek közelije -, és bár a képek többnyire igen erősek, mégsem a hatásvadászat tengelyén működnek.

A helyszín Kairó, a Közel-Kelet, Maros, a főhős haditudósító, igazi adrenalin-addikt. De nem „düböröghet” egyfolytában, mert a dolga épp az, hogy szikáran, tényszerűen beszámoljon arról, amit lát. Csakhogy ezt a Marost nem pusztán a hivatástudat hajtja, hanem a menekülésvágy is űzi: egy magánéleti tragédia pörölycsapásától menekülne, ha tudna. Nem tud. Ráadásul aludni sem tud. Egyik sem vicces.

Az epizódok a két színész furán koreografált, rendkívül természetesnek ható összjátékában követik egymást. Durván ketté tépnek egyetlen mondatot, kibeszélnek egymás háta mögül, szerepet cserélnek jelenet közben – valósággal egymásra kopírozódnak, pedig hát kicsit sem hasonlítanak ugyebár. Folytatják egymás megkezdett mozdulatait, rácsapnak egy mondat közepi vesszőre, de még a hátuk mögötti ledfalon felvillanó képsorokkal is kapcsolatot tartanak. Kell némi idő, míg azt is észreveszi az ember, hogy mégiscsak kettő a kettő, hogy Nagy Zsolt ereje nyers, Ficza Istváné csiszolt; hogy Nagy Zsolt néma jelenléte üvölteni tud, Ficza István nyugodt elbeszélő tónusába megannyi pengeszélű csönd szorul, hogy hol komplementer, hol ellentétes a két játék. Polgár Csaba és a két színész megtalálta azt a Jászberényi stílusához és világához illő színpadi nyelvet, ami közvetít, odatesz, és ránk bízza a véleményformálást. Ettől (is) finom az egész.

Nagy Zsolt
Nagy Zsolt

Meg attól is, ami nem: mi sem egyszerűbb, mint ráhasalni a téma és a helyzet egzotikumára, és horrorba csomagolva az egészet, szétfeszíteni a kis stúdiószínház falait. Itt van például az elfogott kamaszfiú története, aki csak az anyját látogatná meg a kényes terepen, és tessék: olyan brutálisan alázza szét a vallatója, hogy a nemlétező bicska is kinyílhatna tőle. De nem, hiszen Nagy Zsolt csak ül velünk szemben, azon a rettenetes műanyag széken, aminek normális körülmények között mindig kicsúszik és kitörik az egyik lába, de az abnormális körülmények között bezzeg tartja magát; szóval ül a Nagy Zsolt, nem szól egy szót sem, hiszen a fiú szövegét is Ficza mondja, akárcsak a vallató brutális mondatait, és akkor fölül a rezzenéstelen arc, alul pedig nedvesedik át a nadrág, mert bepisilt, a szükség és a félelem együtt megtette a magáét. Ez a történet amúgy nemcsak arról szól, hogy a látszat olykor csal – nem mondom el, miért, tessék megnézni, no spoiler –, hanem arról is, hogy a tudósító kívülállásának is megvannak a határai, mert vannak helyzetek, amikor nagyon is belül áll.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Belül áll például, amikor a háború és az élet kiszolgáltatottjaival tart, a kurvákkal, a csonkává lett családokkal, a magányosokkal, az alkoholistákkal. Ismerkedik mindenkivel, kollégával, helyiekkel, alszik – illetve aludni próbál – idegen ágyakban, megsimogatja idegen gyerekek fejét, bekvártélyozza magát egy kuplerájba, mint valami közel-keleti Krúdy.

Nem tudom már, hogy olvasva vagy nézve jutott eszembe a futógép. Nem, nincsen futógép sem a darabban, sem a könyvben. De ott az érzés, hogy ennek a Marosnak a világ – Közel-Kelet, Anglia, Magyarország, minden – egy mozgó gumiszalag, amin muszáj egyik lábát gyorsan a másik elé tenni, ha nem akar nagyot pofára esni.

Az élet felé rohan? Vagy épp előle menekül? Talán megfejtik, ha meghallják a néhány közhelyessé rágott számot, és megpróbálják nevetésbe fullasztani a keserű szájbiggyesztést, látván és hallván a két színészt, amint nagy elánnal éneklik a Nothing’s Gonna Change my Love for You-t, de leginkább a végén, hogy „linger on the sidewalks where the neon signs are pretty...”, és mintha két Petula Clark állna ott előttem, de tényleg.

Mondom, hogy finom.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
Szerző: Csáki Judit