Paul McCreesh és a Gabrieli Consort & Players a Zeneakadémián
2019.01.29.

A Zeneakadémiának a vokális zene mestereit bemutató koncertsorozatában január 22-én a szerző, Henry Purcell mellett az előadók is olyanok voltak, akiket a mesterek kategóriájába sorolhattunk. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Az Arthur király című „angol opera” zenei részleteit a Gabrieli Consort & Players szólaltatta meg vezetőjük, Paul McCreesh irányításával. A 17 hangszerjátékosból álló instrumentális együtteshez csatlakozó kilenc énekes a korabeli gyakorlatot követve kettős funkciót töltött be: tagjai alakították a zenés jelenetek által megkívánt szerepeket, együtt pedig kórust alkottak. (Érdekesség volt, hogy az alt szólókat és a kórus második szólamát is tenorok énekelték.) Az előadás szcenírozatlan volt abban az értelemben, hogy díszlet, jelmez, kellék jelzésszerűen sem kapott helyet benne; a takarékosan, de sok játékossággal és tehetséggel alkalmazott színpadi játék azonban erőteljesen idézte fel a színpad érzetét, és tovább növelte a produkció élvezeti értékét.

Paul McCreesh
Paul McCreesh
A McCreesh-előadásoknak mindig van egy sajátosan szeretetreméltó természete, ami ezúttal is azonnal érzékelhetővé vált. Kétségkívül fontos szerepet játszik ebben a hangzás – s ennek alapjaként a vonóshangzás – rendkívüli tisztasága, gömbölyűsége, simasága, ami a legkevésbé sem jelenti a feszesség, az éles körvonalak hiányát. Mindez a zenei gesztika eleganciájával és nem utolsó sorban makulátlan intonációval párosul. Végső soron azonban valószínűleg Paul McCreesh harmonikus egyénisége a döntő – az ő vezetése alatt Monteverdi vagy Bach „nagyobb tétre menő”, turbulensebb alkotásai is harmonikusan és szeretetreméltóan hatnak, s végkicsengésük, a darab súlyát megőrizve, mégis valamiféle feloldozást hoz.

A tündéri Purcell darabja persze végső soron mégiscsak mindvégig játék, ha tetszik, játék-trombitaszóval és játék-csatával; s mint ilyen, persze különösen hálás anyag McCreeshék számára. Ez a játék azonban nem nélkülözi a zsenialitást, a shakespeare-i mélységet – s az előadás másik nagy erénye, hogy a primér szépség és eufónia mellett ezt a fajta nagyságot is maradéktalanul érzékeltetni tudja.

A számtalan ragyogó, ruganyos vagy éppen elbűvölő tánc- és egyéb zenekari tétel mellett az előadásból legélénkebben két zenei és egy zenén kívüli jelenet rögzült az emlékezetembe. Az első a fagy-jelenet (ha még értik a szót a fiatal olvasók – újmagyarul inkább a „mínuszok jelenetének” lehetne fordítani), abban is a borzongást festő zenekari alap szuggesztivitása, és Cupido (Rowan Pierce), valamint a Hideg Géniusza (Ashley Riches) alakjának felidézése. A tanulmányait csupán a minap befejező Pierce kiemelkedő hangi és énekesi adottságok birtokosa: tökéletesen természetesen képzett, ugyanakkor hibátlanul kidolgozott, ezüstös csengésű hangja, a hallatlan lendület és a teljes önkontroll magabiztos kettőssége mellett erőteljes színpadi jelenléte, lazasága és cserfessége a koncert talán legfelejthetetlenebb pillanatait jelentette. (Életrajzában örömmel fedeztem fel, hogy többek között Susanna is szerepel a repertoárján.) De Ashley Riches sem maradt adósunk: ő már megszólalása pillanatában monumentális jelenségnek bizonyult, s az elementárisan dús, sötét árnyalatú, mégis mozgékony hang a deklamáció szuggesztivitásával találkozik. Az élményt közös játékuk és a jelenetet záró, remek duettjük kerekítette le.

Rowan Pierce
Rowan Pierce
Könnyebb fajsúlyt képviselt, mindenesetre frenetikus volt kevéssel a mű vége előtt a nyílt népzenei idézet, a duhaj parasztok jelenete, a „Your hay it is Mow’d, and your Corn is Reap’d”, melyet a hat férfi énekes adott elő, gondosan egyensúlyozva a kocsmai pálinkabűz naturalitása és a magas műzene megkívánta stilizálás között. De nem zuhantak le egyik oldalon sem, a humort pedig legfelső fokon művelték.

A szívmelengető nem zenei élményt viszont kevéssel korábban a Britanniát dicsőítő kórusban az a pillanat jelentette, amikor az énekesek zászlócskákat húztak elő és lelkesen lengették őket: brit és EU-s zászlókat, mintegy megvallva nekünk, európaiaknak, hogy ők is ugyanolyan európaiak, mint mi – hát nem biztos, hogy kiérdemeltük ezt a szép gesztust.

Bár Anna Dennis és Mhairi Lawson hangilag tompábbnak, kevésbé meggyőzének hatott, mint Rowan Pierce, IV. felvonásbeli szirén-duettjüket („Two Daughters of this Aged Stream are we”) zeneileg gyönyörűen és érzékenyen, tökéletes összhangban formálták meg. Vénuszként Anna Dennis az V. felvonásban is, a halhatatlan „Fairest Isle”-ban is remekelt művészileg és zeneileg – igaz, a hang itt sem volt igazán a helyén, valahogyan befelé énekelt.

Tetszett még James Way Pásztorként az I. felvonásban, és Roderick Williams is igazolta hírnevét a szólóiban: különösen a szövege volt rendkívül életteli, finoman kidolgozott emfatikus súlyokkal, de néhány bársonyos és mégis erőteljes mély hangja hallatán is felállt a hátunkon a szőr a gyönyörűségtől.

A zenei hatás szilárd alapja a kitűnő hangszeregyüttes volt. A bevezetőben már jellemeztem a vonósokat; hadd tegyem hozzá ehhez a két cselló (rendben van, legyen „szopránhegedű”) különlegesen energikus megmozdulásait. A két oboista olvadékony játéka olyasmi, amit leginkább csak angol előadóknál lehet megtalálni, és ugyanők igen szépen furulyáztak is. A continuo-szekció lelke a két teorbajátékos volt; a részleg hölgytagja, Paula Chateauneuf gyakran váltott (barokk) gitárra, amelyet mesteri hozzáértéssel és temperamentummal szólaltatott meg. Úgy fest: McCreeshékben nemigen lehet csalódni.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2019. január 22.