Vihar előtt
2019.01.29.

Rögtön az elején megérzi az ember, ha egy különlegesen rossz filmmel van dolga. Steven Knight forgatókönyvíró-nagyvad tiszteletet parancsolóan bátor, jó szándékú, ám totálisan működésképtelen műfaji kísérlete ilyen darab: lenyűgöző filmkatasztrófa. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

 

A Gyönyörű mocsokságok, az Eastern Promises – Gyilkos ígéretek írójának nem ez az első rendezése: aki látta például a Locke – Nincs visszaút című nagyon kicsi, de nagyon feszült thrillert, máig emlegeti Tom Hardyt, ahogy autóban ülve igyekezett megoldani az életét. Nos, a Vihar előttben is egy igazi macsó próbálkozik úrrá lenni a káoszon: Matthew McConaughey mintha időutazásra hívna minket, abba az korszakba, amikor még nem volt Oscar-díja, s kicsit sem érdekelte, milyen vackokban játszik, mert bőven elvolt azzal, hogy a semmi kis filmekben félmeztelenül vigyorog a napsütésben.

Itt és most nem annyira, nem olyan sokat vigyorog, viszont szálkás teste a régi, s ideje nagy részét azzal tölti, hogy turistákat szállít pecázni a nagy vízre – ebből lenne pénze, már ha nem az lenne neki a legfontosabb, hogy kifogja ősi ellenségét, a hatalmas tonhalat.

Igen, már az alapállás is meglehetősen érdekes, s rögtön az egészen nevetségesen túlpörgetett nyitójelenet alatt lehet érezni, hogy ha Knight nem rejteget valami titkos dramaturgiai szuperfegyvert a jacht rakterében, ennek a filmnek bizony csúnya lebőgés lesz a vége. És az a helyzet, hogy Knight rejteget valamit. Nem is akármit. De csak fokozza vele a bajt.

jelenet
Matthew McConaughey és Anne Hathaway

Nehéz a Vihar előttről úgy írni, hogy kikerüljem a történet valóban mindent átértelmező, gigászi fordulatát, mégis megpróbálom, mert valóban érdemes a moziban átélni azt, amit ez a film művel nézőjével: úgy a feléig könnyen előfordulhat, hogy nem értjük, hogy ennyire jó filmesek, ennyire jó színészek miért mentek bele egy ekkora blamába. Hogy Matthew McConaughey és Anne Hathaway miért bólintott rá egy ennyire pocsék film noiros akármire, amelyben a hiteltelen régi szerelem, a femme fatale igyekszik rávenni a hiteltelen macsót, hogy ölje meg hiteltelenül brutális férjét (Jason Clarke) a nyílt óceánon. Knight hogy gondolhatta ezt komolyan? Egy Oscar-jelölt forgatókönyvíró hogy írhat ilyen párbeszédeket? Hát mindenki be volt itt szívva?

Aztán egyszer csak kiderül, mi is ez az egész, s onnan kezdve legalább az nem jut eszünkbe többet, hogy az alkotóknak elmentek otthonról. Knight nagyon is tudja, mit akar, sőt, igazából a Vihar előtt nem is szól másról, csak az ambícióról, arról, hogy azt valamennyire mindig érdekes nézni, amikor egy filmes annyira hisz fantasztikus alapötletében, hogy közben nem is veszi észre talán, hogy hiába fantasztikus az alapötlet, ha teljesen működésképtelen.

De ezzel együtt Knight és filmje tisztességgel küzdenek a legvégéig: miután leleplezték magukat, hogy ők bizony véletlenül sem egy egyszerű kis ponyvathrillerben gondolkodnak, hanem olyan kevert zsánerű hollywoodi moziban, amely egy igazi és megrendítő téma rendhagyó feldolgozásával igyekszik meghökkentő helyzetbe hozni szereplőit és nézőit, jó eséllyel a befogadók is szurkolni kezdenek a Vihar előttnek, hogy valamennyire sikeresen jöjjön ki abból a slamasztikából, amelybe saját nagyravágyása sodorta bele.

De nem sikerül jól kijönnie, hisz a fináléra az is kiderül, hogy Knight igazából csak nagyvonalakban gondolta át ezt az egészet. S nagyvonalakban valóban izgalmasnak tűnhetett egy borzasztóan fontos társadalmi jelenségről úgy mesélni, hogy közben bátran eresztünk össze stílusokat, popkulturális jelenségeket – és ez az izgalom, no, ez, kétségtelenül ott van a Vihar előtt minden pillanatában.

 
De ettől függetlenül baromi nehéz végignézni. Mert a kísérlet nem sikerült, s így hiába minden szimpátiánk: nem marad más utána, csak egy olyasféle mozgóképes baleset emléke, amelyben összekeverték a szezont a fazonnal.
Címkék: Mozipremierek 2019