Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

REKONTRA VAN

Szép Ernő: Patika / Örkény Színház
2019. jan. 27.
Nem lepődtem volna meg egy kicsikét sem, ha a harmadik felvonásban bebóklászik a színpadra egy vak komondor. De Mohácsi most „finomban” nyomja. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Talán a címkéket kéne lekapargatni. Szép Ernőről a lírát, a tünékeny, fátyolszerű finomságot, Mohácsi Jánosról a fejszével faragást, a drabális hatáskeltést. Nem mintha nem lenne bennük több-kevesebb igazság (hiszen valamiért csak rájuk tapadtak), hanem mert olykor, például az Örkény Színházban bemutatott Patika esetében akadályozzák a tisztánlátást, illetve inkább a lényeglátást. Vagyis azt, hogy észrevegyük: itt egy nagy találkozásnak lehetünk tanúi.

Tenki Réka
Tenki Réka

Hosszú, szinte végeérhetetlen kártyázás az első felvonás; a kisváros egyetlen kocsmájában „bálra” gyűlik a kislétszámú népség, de a bál késik, a kártyázás hömpölyög. Kell az idő, hogy megérezzük a mát a jegyző, a postamester, a tanító, a patikus figurája mellett és mögött, hogy észrevegyük Kati cselédlány pici drámáját és a kocsmáros refrénszerű felbukkanásában a növekvő feszültséget. Hogy meghalljuk a laza, vállveregetős cigányozást, és lássuk Árpika meg-nem-hökkenését, sőt… Miközben ismétlődnek a kártyaparti sablon-szövegei, a postamester dupla, „pecsételős” asztalütögetése, szépen kirajzolódik egy móriczi karakterű kisvárosi tabló, amelyről úgy hámlik le a történetiség, mintha ma született volna. Az ország eldugott szeglete ez a Laposladány, mélyen az internetvilág alatt, távol a napi hírektől; itt sosem hallották Soros nevét, de ha igen, akkor sem törődnek vele, itt belvilág van, ahol minden jó úgy, ahogy van, de ha nem jó, akkor is úgy van.

Ehhez pedig idő kell. Nem annyi, ameddig tart ez az első felvonás; elég lenne kevesebb is, mert a színházi idő sokkal sűrűbb, mint a valóságos: ami röpke öt perc odafönt, az elviselhetetlenül hosszú öt perc idelent. Ami pedig hosszú, az tompítja a figyelmet, lankasztja a kíváncsiságot – szóval ebből az első felvonásból lehetne húzni. Annál is inkább, mert – a régi patikussegéd távozása, az új megérkezése és a folyamatos kártyaparti révén – keretes szerkezetű az előadás, vagyis a végén szépen körbeérünk.

De csak „belülről” lehet húzni – mert vétek lenne megrövidíteni például Kerekes Éva mesteri nagyáriáját, nemcsak azért, mert az előadás egyik oszlopa éppen a nagyon erőteljes színészi játék, hanem mert akár Szép Ernőt, akár Mohácsit nézzük, ez a nő, a postamesterné nagytotált fest a helyi valóságról, a veszteségekről, a vágyakozásról, az ötoktávnyi önámításról, szóval mindarról, ami majd a másik felvonásban bomlik ki előttünk.

Novkov Máté
Novkov Máté

Azon a szokványosnak induló éjszakán, amikor a Patikus a felesége névnapját kiadós mulatozással ünnepli a felesége nélkül, a kocsmában, nyilván. Szokatlanná egy heves fogfájástól válik az éjszaka, mert az álmából fölriadt Patikusnét és a segédet, Balogh Kálmánt ez a körülmény zárja össze a patikában. Ezen az éjszakán a patikussegéd ráengedi a patikusnéra vágyakozása tengerárját; ez a határtalan vágy a boldogságra, azon belül a szerelmi boldogságra irányul, homályos körvonalakkal, de annál nagyobb lendülettel. Megvan itt minden, amit Szép Ernőtől szeretni szeretünk: a tüllfüggöny szerű könnyedség és homály, az a bizonyos, szőkének gondolt lírai szépség, és ott van a Mohácsiéktól nemcsak megszokott, de el is várt megannyi betoldás, kiegészítés, ellenpontozás, ami ezt a fölöttünk lebegni készülő éjszakát valódi, hálóinges-papucsos éjszakává teszi. Novkov Máté apránként veszi birtokba ezt a nagyszabású életről, nagy nőkről álmodozó kissegédet, aki alighanem a főváros valamely külterületéről származik, szegény szülei túlméretezett erőfeszítésének köszönhetően patikussegéddé lett, és nagyratörő ambíciói nagy teret igényelnének, nem ezt a kisméretű Laposladányt. De ha ez adatott, akkor ez: a szép patikusné meghódítása. Tenki Réka ugyancsak fokozatosan tárja elénk a boldogsággal köszönőviszonyban sem lévő asszonyi sorsot, amely úgy döcög az elrendelt életvágányon, hogy szinte nincs az az ütközés, ami lebillentené róla.

Szinte. Tenki bámulatos alakításában (ne veszítsék el egyetlen pillanatát sem!) nem meglepő, legföljebb váratlan az önvizsgálatra való ráfordulás – itt kell megemlíteni a Mohácsiék által beleírt, erős talapzatot adó előtörténetet a férjhezmenés körülményeiről, a gyerektelenségről -, amelyben tűzijátékszerűen sziporkáznak az önvallomás darabkái. És nem, ez nem a kis patikussegédhez sodorja közelebb, hanem önmaga már elfeledett igazi énjéhez. Meg is fog bűnhődni ezért…

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Mert hajnalban hazajön a meglehetősen ittas férj – mégpedig a barátok és a zenekar kíséretében, ez szintén Mohácsiék beleírása -, és „rajtakapja” a feleségét és a segédet, akiket nincs min rajtakapni, mert nem történt semmi. Illetve mégis történt – és itt vesz nagy kanyart fölfelé Znamenák István játéka: egy különleges monodráma tárul elénk, melyben hol szöveggel, de sokkal inkább szöveg nélkül megtörténik egy nagy összezuhanás, a férfiben tudatosul, hogy a felesége ráébredt önnön szuverén létezésére, és e létezés mély boldogtalanságára. Ez a férfi pedig szereti az ő feleségét, a maga nem is silány módján, de ugyancsak a maga által szabott keretek közt. A férfivilág szabályai szerint. A szabott hierarchia alapján. Melyen most jókora sérelem készül esni. Znamenák nagyjelenete alatt számos kisjelenet fut – a postamester elszökött felesége mintegy pendant-ja annak, amit látunk -, de képtelenség a tekintetünket levenni az ő arcáról, amely hangosabban „beszél” minden szónál.

Hamarosan kiderül az is, hogy mit mond. Az összeomlásból kivezető út az erős kéz, melynek nyomait ott látjuk a megrendszabályozott feleség arcán, amikor a parancsszóra előállított kávét szolgálja föl engedelmesen a társaságnak…

Van még egy röpke kanyar a patikussegéd felé: az álmodozás nagyotmondásba vált, majd Kati cselédlány gyors elcsábításába – és máris eljött a búcsú ideje. A helyszín ismét a kocsma – előttünk a régi kerékvágás, mozdíthatatlanul.

Rengeteg részlet, hatásosan kidolgozott „közlendő” köszönhető többek közt Mertz Tibor postamesterének, aki másképp, „befelé” dolgozza föl a kikapós feleség eltűnését; Felhőfi-Kiss László csetlő-botló, a kisvárosi „elit” által kényszerűen megtűrt tanítójának; Epres Attila és Vajda Milán „bűrkabát”-jelenetének, Némedi Árpád cigányprímás Árpikájának, Zsigmond Emőke reménytelenül reménykedő Katijának, és a többieknek is, tényleg. Remek összjáték, az van itt, és ebbe nemcsak az Örkény pompás színészei értendők bele, hanem Remete Kriszta jelmezei, Khell Zsolt díszlete – és hát Kovács Márton drámai vonalat hurcoló zenéje, persze.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek