Závada Pál: Az utolsó üzlet / Szegedi Nemzeti Színház
2019.01.29.

Nincs új a nap alatt: Závada Pál ismét a történelmi múlt, jelesül a vészkorszak idejéből merített gyúanyagot új, Szegeden színre vitt darabjához, amely a rendezői koncepciótlanság miatt kiteljesületlen színpadi formát ölt. FRITZ GERGELY KRITIKÁJA.

Bátran állítható, hogy a szegedi színház az utóbbi években az önkeresés vágányán mozogva átható változások helyszíne volt. Közel három éve az akkor még Gyüdi Sándor igazgatta színházban Spiró György és Keszég László igyekezett újragombolni a teátrum prózai tagozatának művészeti arculatát, aminek keretében vérfrissítés kezdődött mind a társulat, mind a meghívott rendezők tekintetében. Hogy aztán 2018 nyarán egy újabb fordulat generáljon a társulat életében teljesen új helyzetet, hiszen mint ismert, Barnák László személyében a teátrum új igazgatót kapott, aki debütálás gyanánt nem volt híján az addig csak csekély mértékben jelenlévő intézményi önreflexiót jelentő megjegyzésektől sem. S valóban: a szegedi társulat hosszú évek óta nem szerepelt a POSZT-on, hovatovább egyetlenegy szegedi előadás sem rengette meg igazán az egyre szűkülő hazai színházi életet. Így új vezetéssel, illetve nem meglepő módon új összetételű társulattal vágott neki a csongrádi teátrum az új évadnak, amit azért is tartottam fontosnak kiemelni, mivel ebben a megújult intézményi kontextusban született meg a Szegedi Kisszínház második, Závada Pál Az utolsó üzlet című darabjából készült premierje, amelyet rendezőként Lukáts Andor jegyez. 

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

De kezdjük sorjában. A múltfeldolgozás jegyében fogant Závada-darab a második világháború idejére, azon belül is a vészkorszak kezdetére repíti a nézőt. Két asszimilált (nagyipari, illetve bankár) zsidó család története elevenedik meg a színen, akik tekintélyes kapcsolati tőkével rendelkeznek, s befolyásuk a legmagasabb politikai körökig terjed ki. A vészkorszak előjelei, a harmadik zsidótörvény életbe lépése azonban számvetésre készteti a Weiss Manfréd-család leszármazottait, akik megpróbálnak egyensúlyozni a teljes vagyonvesztés vészjósló lehetősége és az életben maradás korántsem biztos ígérete között. Mindez fontos tényező a darab alapkonfliktusát tekintve, hiszen Závada a családi kamaradráma sémáját követve morális kérdéssé színezi, hogy lehet-e a túlélés érdekében együttműködni, megbízni, netán üzleti alkut kötni a német hatalommal. 

A puritán díszletben (mindössze hat szék foglal helyet a fekete fallal és kétoldali lépcsősorral körülölelt színen) játszódó történet 1944 telén a Chorin-család vidéki kastélyában indul, méghozzá egy heves családi vitával, amelynek középpontjában a nagypolitika szintjéről leszivárgó információmorzsák keverednek a családtagok saját reményeivel és számításaival. Az alapkérdés ugyanis az ország elhagyása, amelyet a németekkel való pénzügyi megegyezés biztosítana: Chorin Ferenc (Jakab Tamás) emellett kardoskodik, míg Kohner Artúr (Kárász Zénó) hallani sem akar a menekülésről, sőt a náci hatalommal való megállapodást kollaborációnak tartja. 

A darab alulnézeti perspektívája arra ad rápillantási lehetőséget, hogy közvetlenül a vészkorszak előtt miként tekinthetett a jövőre – a törvények értelmében – már jogfosztott, a német megszállástól számítva pedig halálraítélt zsidó család. A családtagok helyzetértékelése, függetlenül az aktuális eseményláncolattól (így Chorin letartóztatásától és budapesti rezidenciájának SS általi elfoglalásától) merőben széttart, amit egy szerelmi háromszög kibontakozása is tetéz, hiszen Kohner szeretői viszonyt tart fenn egy megözvegyült fiatal nővel, Lolával (Menczel Andrea), aki miatt szintén az otthonmaradás mellett tör lándzsát. A történet – legalábbis innen nézve – nincs híján az etikai súllyal bíró drámai szituációktól, a színrevitel - gyakorlati megvalósulását tekintve - már jóval vegyesebb összképet mutat. 


Az előadásból ugyanis fájóan hiányzik a spiritusz. Egyfelől az alapanyag megformáltsága sem nyújthatott mankót az alkotóknak, mivel Závada darabja egy homogénnek ható didaktikus-dokumentarista nyelvet használ, amely nemhogy közelebb hozza, hanem jócskán megnehezíti a nézői azonosulás lehetőségét. A politikatörténeti adatokkal, politikusnevekkel tarkított fikciós történet súlypontjainak kirajzolását viszont a dramaturgiai munka sem segítette elő (dramaturg és jelmeztervező: Varsányi Anna), így a szereplők közti konfliktusok életlenek maradnak, míg a történelmi kontextus keretek nélkül lebeg. 

Mindennek legfőbb eredője azonban a koncepciózus rendezés hiányára utal vissza, ami leginkább a színészvezetésen csapódott le. A társulati összjáték szemmel láthatóan nem működik olajozottan, a vendégként Szegeden játszó Szávai Viktória (Kohnerné) jelenléte persze üdítő, ám az egyébként kitűnő színészi kvalitásokkal megáldott Jakab Tamás, avagy Fekete Gizi most nem remekel. Felületes karakterelemzéstől megterhelt jelenetek hömpölyögnek a történet előrehaladtával, mechanikusan a végszóra következő, azonos modalitású megszólalások következnek egymásra. Az enervált párbeszédek özöne, amelyek történelemkönyv-szagú szárazságban ömlenek a nézőtér felé, a darabhoz illeszkedő játékstílus hiányáról tanúskodnak. Ennek következtében korántsem kristályosodnak ki a szereplők közti hierarchikus viszonyok: Chorin példának okáért egy polgári színmű stílusára hajazó kedélyes modorosságban társalog a polgári etikett szabályai szerint az SS-alezredes Hans Becherrel (Vicei Zsolt), amiből aligha érződik ki, hogy a második világháború legsötétebb időszakában járunk. 

A játék emellett nem mentes a bulvárhumortól: Chorin például az egyik jelenet során teátrálisan bekeni sajgó tomporát az SS-alezredes szeme láttára, aki ezt nem tartja szükségesnek lereagálni (!), emellett számos jelenet a túlcsorduló moralizálástól, valamint az erőltetett, giccsbe hajló hatásvadászattól sem mentes. Utóbbi kapcsán az előadás egyik vizuális paratextusát se hagyjuk figyelmen kívül: a színházi szórólapon ugyanis a Kárász Zénó alakította Kohner tekint ránk, kezét szeretője ülepén pihentetve (ez lenne a szeretői viszony metaforája), míg a kép jobb oldalán felesége áll, miközben a közelgő veszedelmet szimbolizálva az égen viharfelhők gyülekeznek. Szintén a giccs határán táncol az utolsó nagyjelenet, amikor is a Casablanca című film végére emlékeztető fekete-fehér repülőtér-kifutó jelenik meg a kivetítőn, ami bántóan romanticizált keretbe illeszti a teljesen kisemmizett és jogfosztott Chorin-család menekülését. 

Fotók: Szegedi Nemzeti Színház
Fotók: Szegedi Nemzeti Színház

A szegedi előadás valójában esztétikai rezervátumot képez, hiszen úgy beszél a holokausztról, mintha annak ábrázolása terén semmi sem történt volna az elmúlt évtizedekben. A szóban forgó eseményekről szóló színmű ugyanis a saját jogán nem bír etikai téttel, avagy az érzékenyítést mindenkor szavatoló funkciójelleggel. A holokauszt több mint hetven évre visszatekintő ábrázolásrendje ugyanis azzal a belátással szolgál, miszerint a reflektálatlan sokkolás, a tények elsorolását önmagában elegendőnek tekintő, tanító jellegű elrettentés kontraproduktív folyamatokat indukál, s korántsem szavatolja, sokkal inkább megnehezíti az emlékezők érzékenyítését. 

Mindez azért sem mellékes, mert a vidéken élő kultúrafogyasztó réteg számára eleve korlátozottan elérhetőek a holokauszt más jellegű színpadi feldolgozásai, így roppant nagy felelősség hárul mindazon alkotókra, akik a Soát közösségileg befogadható műalkotásként kívánja formába önteni. A tét ugyanis nem más, mint az emlékezés kimozdítása, avagy akaratlan bebetonozása. Fájó, hogy Az utolsó üzlet ősbemutatója kapcsán inkább az utóbbinak lehettünk tanúi. 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Szerző: Fritz Gergely