Michel Tabachnik, Bertrand Chamayou és a Fesztiválzenekar koncertje a Müpában
2019.01.25.

Három szerelmes sóhaj és néhány csattanós pofon: ritkán kínálkozik alkalom arra, hogy a kritikus egy koncert műsorát ilyen tömören foglalja össze. CSENGERY KRISTÓF ÍRÁSA.

Mi történt az európai zenében a 19. század alkonyán, és mi a 20. század elején? Hogyan érkezett el a romantika a beteljesüléshez és az azt követő túlcsorduláshoz a német zeneszerzők műhelyében, és hogyan találták meg az új hangot azok a franciák, akiknek nem sokkal később éppen ebből a túlcsordulóan telített romantikából lett elegük? Erre a kérdésre adott frappánsan tömör és igen érzékletes választ a Budapesti Fesztiválzenekar – szokás szerint ezúttal is háromszor közönség elé került – műsora négy kompozíció, két német és két francia megszólaltatásával.
 
Michel Tabachnik
Michel Tabachnik
A műsor szellemesen helyezett egymás mellé három nagy „szerelmes” darabot: Richard Strauss Don Juanjával (op. 20 – 1888) kezdődött a koncert, a második részben pedig előbb Debussy Pelléas és Mélisande-jának (1898) Marius Constant által (a mű zenekari közjátékaiból) létrehozott szimfonikus szvitváltozatát, majd befejezésként Wagner Trisztán és Izolda (1865) című zenedrámájának két részletét, az Előjátékot és Izolda szerelmi halálát hallottuk. Ez volt tehát a felvezetőben említett három „szerelmes sóhaj” – elismerve, hogy Strauss Don Juanjában a szerelem nem egyvalaki, sőt talán nem is személy felé tereli a Hőst, inkább egyetemes életmámor az, amelyet a mű zenei főgondolata, a felejthetetlen kürttéma megénekel, velőbe hatoló intenzitással. És a csattanós pofonok? Azok Ravel borsos-paprikás G-dúr zongoraversenyében (1929/1931) hangzanak fel, az ostor nevű hangszer jóvoltából.
 
Színes, gazdag és élvezetes program, amely elegendő gondolkodnivalót is kínál azoknak, akik szeretnek eltöprengeni az egymást követő stíluskorszakok zenetörténeti tendenciáin és folyamatain. Eredetileg a még ifjú, de Budapesten már régi ismerősnek számító – olasz vezetékneve ellenére angol – Robin Ticciati vezényelt volna, ő azonban betegség miatt lemondani kényszerült fellépését. Helyette olyan karmester lépett pulpitusra, aki viszont Ticciatival ellentétben már korántsem fiatal, mégsem számít Budapesten régi ismerősnek: Michel Tabachnik, az elismert dirigens és zeneszerző nemigen fordult meg mifelénk az utóbbi években, sőt évtizedekben. A svájci születésű, hetvenhat éves muzsikust fiatal korában olyan karmesterek pártfogolták, mint Ernest Ansermet és Igor Markevitch, Herbert von Karajan és Pierre Boulez – a két utóbbinak asszisztense is volt.
 
Bertrand Chamayou
Bertrand Chamayou
Egyszerű, sallangtalan vezénylési technikát és stílust képzeljünk el: olyat, amilyen Marek Janowskit is jellemzi – azzal a különbséggel, hogy Tabachnik nem olyan szigorú és személytelen, mint a nagyszerű Janowski: sokkal lágyabb és szelídebb, közvetlenebb és megengedőbb. Abban azonban feltétlenül Janowskira emlékeztet, hogy ő sem keresi a közönség kegyeit, nem dirigál látványosan, nem „szemlélteti” a zenét, hanem a muzsikusokkal kommunikál. Kommunikációjának lényege, úgy tetszik, az ösztönzés és a felszabadítás: minduntalan úgy éreztem, inspirálja a zenészeket, baráti légkört teremtve arra készteti őket, hogy a kreatív elengedettség állapotában az optimumot hozzák ki magukból.
 
A BFZ művészei értékelték ezt a termékenyítő magatartást, és szívesen játszottak a rokonszenvesen letisztult stílusú idős mester keze alatt. Tabachnik érzékeltette Strauss és Wagner említett túlcsordulását: áradó dallamokkal és dús zenekari hangzással, drámai formálással és nagy fokozásokkal. A Debussyt és Ravelt jellemző újfajta megszólalásmódnak is érzékeny képviselője volt: a Pelléas-szvitben atmoszférikus muzsikálást és kifinomult színeket élvezhettünk, Ravel G-dúr zongoraversenyében a kitörő energia spontaneitása, a ritmus lüktetése és a zene motorizmusa vált meghatározóvá – nem szólva persze a lassú tétel meghitt lírájáról.
 
Az utóbbi művet hallgatva rég várt találkozásban lehetett részünk: Bertrand Chamayout (1981) már évek óta figyeljük, előbb remek Ravel-összese (a zeneszerző valamennyi szóló zongoraművének kiváló felvétele), pár hónapja pedig egy pompás, felfedező hitelességű Saint-Saëns-CD jelezte, milyen remek pianista „a francia zongoraművészet ifjú hercege”, ahogy egy lelkes kritikusa nevezte. Amit most nyújtott, az is nagyszerű volt: élő, temperamentumos zenélés, amely felszínre segítette a Ravel-mű fűszeres zamatait, iróniáját, sőt fricskázó szemtelenségét, a fanyar jazz erős hatását – muzsikálás tele kedvvel, energiával, és persze szikrázó virtuozitással. A megérdemelt sikerre egy idegnyugtató Clair de Lune (Debussy: Suite bergamasque – 3. tétel) volt a méltó válasz.
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2019. január 19.