Siker / HBO
2019.01.21.

Nagyon siethettek az HBO Adria első saját gyártású sorozatát tető alá hozni, mert bár a Siker című horvát szériához megnyertek egy Oscar-díjas rendezőt, a forgatókönyv-fejlesztést csúnyán elspórolták. BUJDOSÓ BORI ÍRÁSA.

Nincs háttér-információm arról, hogy hogyan fejlesztették a Siker (Uspjeh / Success) című, az Oscar-díjas Danis Tanovic által rendezett HBO-sorozat forgatókönyvét, de végignézve a hat részt, határozottan az a benyomás alakult ki bennem, mintha a krimisorozatnak először az utolsó epizódját írták volna meg, amelyben lezárul a sztori középpontjában álló bűnügy megoldása. Azért lezárul és nem kiderül, mert a sorozat dramaturgiai felépítéséből következően a néző a legelejétől tudja a megoldást, a széria tétje nem a tettes kiléte, hanem az, hogy ki fog felelni azért, ami történt.
 
Szóval olyan, mintha Marjan Alcevski forgatókönyvíró a lezárástól haladt volna visszafelé, és megpróbálta volna úgy felépíteni a cselekményt, hogy a leszögezett végponthoz jusson el. Ennek az érzésnek az egyik forrása, hogy a figurák gyakran kirívóan illogikusan cselekednek csak azért, hogy elősegítsék a cselekmény bizonyos irányba kanyarodását. Például az egyik főhős figyelmezteti a másikat, hogy egy adott helyszínen semmiképpen se hagyjon nyomokat, ennek ellenére az utóbbi kesztyű nélkül, mindent összefogdosva, személyes tárgyait széthajigálva közlekedik ott. Egy másik esetben az egyik figura ugyan retteg a másiktól, előbbi mégis úgy dönt, hogy teljesen szükségtelen módon, erőfeszítéseket is téve behatol az utóbbi házába, hogy személyesen adjon át neki valamit. És a sztori hemzseg a hasonlóktól.
 

Úgy tűnik, mintha az író egyáltalán nem fektetett volna hangsúlyt arra, hogy a figurák tényleg úgy viselkedjenek, mint az igazi emberek, mintha fel sem merült volna, hogy hasonló helyzetbe kerülve az életben mit tenne valaki. Ez önmagában is nagyon zavaró, azonban a Siker fundamentális hiányossága az, hogy a karakterépítés annyira nem érdekelt senkit, hogy ezzel az első négy epizódban egyáltalán nem foglalkoztak. Csaknem négy órán át kell úgy néznünk a főhősöket, hogy semmiféle viszonyulásunk nem alakul ki hozzájuk. Nem kapnak olyan árnyalatokat, érzelemkifejezési lehetőségeket, amelyek által akár egy kicsit is szimpatikussá válhatnának számunkra, és drukkolhatnánk nekik – ez pedig térden lövi a teljes sorozatot, hiszen az egész arra alapulna, hogy izguljunk azért, hogy a főhősök jól keveredjenek ki abból a zűrös ügyből, amelybe belekerültek.
 
A kiindulópont, hogy a négy főhős (az építész, a diáklány, a munkanélküli és a hivatalnoknő) az első epizódban együtt lesz részese egy olyan erőszakos cselekménynek, amely aztán meghatározza a további eseményeket, eleve nem szerencsés annak a valószínűtlensége miatt, hogy éppen ezek az emberek vannak egy helyen egy időben. Hogy mégis túltegyük magunkat ezen, ahhoz nagyon-nagyon életszerű szituációkra és hús-vér figuráknak lett volna szükség.
 
A legproblematikusabb mindegyikük közül a munkanélküli pasas, aki az összes epizód elején elmond egy kis bevezető monológot. Ennek a keretnek kezdettől nincs igazi funkciója, mert nélkülöz minden feszültséget vagy érdekességet, nem ad hozzá semmit a történet értelmezéséhez menet közben, amikor pedig a végén kiderül, hogy mi volt mögötte az írói szándék, akkor csalódunk csak igazán: a csavar csupán az alkotók fejében létezik, mi megvonjuk a vállunkat. Ugyanis, bár ezzel a fickóval kellene a legjobban azonosulnunk a nehézségek miatt, amelyeken átmegy, vele tudunk a legkevésbé, mert minden helyzetben antipatikusan viselkedik, és nem tesz semmi olyat, amivel megváltaná magát – egyébként neki sincs konzekvens személyisége, a feleségével a legegyszerűbb ügyekben is gyáva őszintének lenni, a főgengszterrel viszont idióta vakmerőséggel száll szembe.
 
Az elképesztően silány dramaturgiai építkezést követően az utolsó két epizódban végre felpörögnek az események, izgalmassá válik a cselekmény, és ekkor váratlanul mind a négy főhősről kiderülnek olyan tényezők, amelyek humanizálják őket, és a legvégére a néző nagy nehezen mégiscsak eljuthat oda, hogy bevonódik a cselekménybe.
 
Sajnos minden más elnagyolt klisé csupán. A Zágrábban játszódó sorozat megpróbálja bemutatni egy posztkommunista ország morális dilemmáit és a mindennapok szürke zónáit, ami akár ismerős is lehetne számunkra, de annyira buta sablonhelyzetekkel és a paródia határát súroló mellékszereplőkkel tálalja mindezt, hogy a társadalomábrázolás üresen kong. A kisebb-nagyobb gengszterek, a mindent uraló ingatlanmágnás, a korrupció, a kisemberek kisemmizése, a politika, az üzleti szféra és az igazságszolgáltatás összefonódása – mind borzasztóan együgyűen jelennek meg. Talán annak érdekes, aki nem itt él.
 
A társadalomba kódolt, mélyen gyökerező hímsovinizmus is hasonlóan otrombán bukkan fel számos ponton. Kezdettől visszatérő elem a sorozatban, hogy a nőkkel mennyire szarul bánik ez a közeg. A diáklányt nemcsak a félgengszter, kokós csávója, hanem az apja is rendszeresen veri, a nyomozónőt nem veszi komolyan a főnöke, a hivatalnoknőt lekezeli a férje, és így tovább. De ennek érzékeltetése is – akárcsak a társadalmi valóság egyéb vonatkozásainak ábrázolása – kimerül abban, hogy mindenkinek kiesik a száján egy buta, végtelenül klisés mondat, semmi mélység és finomság nincs abban, ahogyan ezt a jelenséget a sorozat bemutatja, csak kipipálja, mint kötelező elemet.
 
Vizuális ábrázolás tekintetében a Siker – akárcsak az Aranyélet, vagy a hasonló kaliberű, kelet-közép- európai saját gyártású sorozatok –, a feltuningolt szappanopera-esztétikát hozza. Megüt egy alapvető igényességi szintet, az operatőri munka tisztességes, de érdektelen, változatos helyszíneket vonultat fel, ugyanakkor semmiben sem tűnik ki, megkapó, egyedi ötlet nem jelenik meg a képi világban.
 
A nemrégiben bemutatott, német-román fejlesztésű HBO-sorozattal, a Hackerville-lel érdemes talán összevetni a Sikert. Ha a Hackerville sztorija talán nem is lényegesen agyasabb vagy nagyívűbb, mint a Sikeré, a hekkeres krimiben a legelső pillanattól drukkolunk a főhős párosnak, akik azonnal szimpatikussá válnak, és a Temesváron játszódó sorozat kifejezetten életszagúan ábrázolja a posztkommunista Romániát annak ellenére, hogy az sem egy túlcizellált munka. De ott azért sikerül végig fenntartani az illúziót, hogy ezek a figurák akár létezhetnének is. A Sikernél viszont egy pillanatra sem alakul ki az az érzésünk, hogy ebből bármi valódi lenne.
Szerző: Bujdosó Bori