A Műcsarnok kamaratermében közel egy hónapon át látható Balázs János (1905-1977) hatvan képe, melyeket egy magángyűjtő, Horn Péter kölcsönzött a múzeumnak. Az ismertető hivatalos megfogalmazása szerint a „cigány származású magyar festőművész és költő” művei szétfeszítik a tágas és udvariasan emelkedett architektúrájú helyiség fehér falait. 

 

Balázs János képei izzanak. Izzanak akkor is, ha csupa hideg kék borítja a vásznat. Nem csak a színek és formák kavalkádja perzsel, bár első pillantásra nyilván ez az, ami rabul ejti a belépőt. Ősszínek – piros, sárga, kék és zöld – és azok telített modulációi hullámzanak a falakon, öltenek alakot: házak, emberek, állatok és ezek minden elképzelhető kombinációja gomolyog elő a képzeletbeli palackból. A szellem, ami onnan kiszabadult, ott lakik mindnyájunk lelkében. Ismerős, talán már láttuk álmunkban, egy előző életben, egy másik dimenzióban. Amikor még gyerekek voltunk, füvek, felhők, csigák. Talán mégiscsak a színek azok, amelyek a legnagyobb hatással vannak a befogadóra. Furcsa dolog, hogy a telített színeket kötjük az ősi kultúrákhoz, egyébként teljes joggal, akár a népművészetre, akár a törzsi kultúrákra, vagy letűnt civilizációkra gondolunk. Pedig egyáltalán nem könnyű ezeket a természetben nem előforduló színeket előállítani, kell hozzá bizonyos technikai tudás. A technológiai fejlődés csúcsán a nyugati civilizáció mégis primitívnek tartja a harsány színeket, és a kifinomult árnyalatokra szavaz, ahogy a természet maga is pasztellszínekkel festette körénk a való világot. Az élénk, kontrasztos színek a mágia birodalmába tartoznak, beszippantanak egy olyan világba, ahol az érzések felülírják az értelmet, és ez a kilúgozott intellektusnak határozottan jól esik.

 

Balázs János archaikus látomásai mágikus erővel hatnak a nézőre. Bár már a huszadik század elején megtermékenyítőleg hatott a vizuális műfajokra az archaikus kultúrák képi világa, még a század végén is a „naiv” művész jelzőjét kapták azok, akik nem illeszkedtek a nyugati festészet kánonjába. Balázs János felfedezése – és voltaképpen teljes festészeti működése – az 1970-es évekre esett, és akkor természetesen a fenti kategóriába sorolták. Ma a művészettörténet már árnyaltabban használja e fogalmakat, érvényesnek tartja az öntörvényű képi világot akkor is, ha nem kapcsolódik közvetlen műfaji előképekhez.

 

Festményeinek izzása kozmikus sugárzás. A képek a művészet őserejét közvetítik, szimbólumokkal teli belső világ vetül ki a vásznakra. Alkotóként a mágia eredeti feladatát teljesíti: kapcsolatot teremt az ésszel fel nem fogható birodalma és a hétköznapi valóság között. Eredendően e mágia eszközéül született a művészet, műfajtól függetlenül, illetve műfajokra még nem szabdalva. Balázs János alkotó mágus volt, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a műfaj valójában közömbös volt számára: amíg csak arra volt eszköze és lehetősége, írt – húsz kötetnyi szöveg rögzíti közlendőit a világ számára. Amikor barátai, „felfedezői” ecsetet és vásznat vittek a Pécskő dombon álló kunyhójába, festeni kezdett, és nyolc évig abba se hagyta. Képei ugyanarról beszélnek, mint versei, ugyanazzal a tűzzel izzanak. Manapság mintha ismét errefelé, a műfajok mágikus összeolvadása felé tartanánk, miközben a másik póluson megjelent a konceptuális művészet, amely már meg sem próbál az érzékekre hatni, közvetlenül az intellektust szólítja meg. A kettő között ott húzódik a sajátos műfaji kritériumoknak megfelelő, az alkotói eszköztár belső fejlődését tükröző klasszikus művészet, képek esetében a festészet sokévszázados története. E történet jelenleg azt a tanulságot igyekszik feldolgozni, hogy a kép több, mint ábrázolás: híradás arról, amit csak kozmikus szimbólumokban tudunk megragadni. A művész feladata, hogy lebontsa a határt énje és a kozmikus dimenziók között, sajátos érzékenysége révén e híradás médiumává váljon.

 

Balázs János született művész, a társadalom perifériáján jött a világra, de a magányos mágus sorsát önként választotta. A hetvenes évek elején fedezte fel az értelmiség a „pécskődombi remetét”, akit minden romantikus körülmény arra predesztinált, hogy a civilizált világ számára ikonná váljon. Két elemit végzett, de olvasni megtanult, azután egész életében olvasott, és közben tudatosan kerülte az embereket. A könyveket egy barátja szállította neki, ezekből ismerte meg az emberi lét dimenzióit; életének valós, három dimenziós kerete azonban a természet volt, amellyel kivételes összhangban élt. Ami a kettő között van: a társadalmi konstrukció, az emberi játszmák, érintetlenül hagyták. „…Hátat fordítottam az egész világnak, kivéve azt a kicsinyke tért, amelyben elfér az én életemnek különös világa. Otthonomban az egyszerű, szegényes környezet; távol tőlem a szabad térség pompás gazdagsága ezernyi változatban.” Különleges adottságai révén ebben a szellemi tisztaságban hívta elő művészetének mágikus szimbólumait. Muzsikus cigány családba született, és neki is abszolút hallása volt. Festett kisgyerekkorában, de amikor családja kritizálta, mondván, hiábavalóságokkal tölti az idejét, dühében megsemmisítette a képeket. Élete során telegépelt húsz könyvnyi papírt, aztán 63 évesen, miután festéket és vásznat vittek neki, kunyhójában megállás nélkül festett megint. Életének utolsó 8 éve alatt mintegy háromszáz képet alkotott, szó szerint a padlótól a plafonig képek vették körül. 1971-ben már a Nemzeti Galéria vett tőle képeket, de műveinek nagy része magángyűjtőkhöz került. Horn Péter az elsők között kezdte Balázs János képeit gyűjteni, 2005-től, mintegy tíz éven át szinte csak ő vásárolt Balázs-képeket. Egyetlen székkel berendezett külön szobában tartotta őket, sűrűn egymás mellett sorakoztak a falon a padlótól a plafonig – ahogy korábban a pécskődombi kunyhóban. A Műcsarnok is ilyen sűrített módon mutatja be most a képeket, ikonosztázként fénylenek a fehér falakon. A műkereskedelem is felfedezte, Kieselbach Tamás 2009-ben albumot adott ki Balázs János festészetéről Cigány méltósággal címmel.

 

Balázs János cigány festő. A roma származású képzőművészek és művészettörténészek azonban ezt a kategóriát – ahogy a naiv művészet toposzát is – kerülni igyekeznek. Az identitáskeresés érzékeny folyamatában érthető, hogy pillanatnyilag nem arra helyezik a hangsúlyt, ami elválaszt, hanem arra, ami a többségi társadalomba integrálja művészetüket. Lehetetlen azonban nem látni az életműben és a sorsban azt a speciális karaktert – akár a képek vizuális világát, színeit, elemi temperamentumát, akár a kisebbségi lét szélsőséges életfeltételeit tekintjük –, ami a cigány származáshoz kötődik. A cigányélet mint nyelvi kifejezés pejoratív mellékzönge nélkül is egyszerre jelenti a számkivetettséget és a szabadságot. Az elemi gondolati és indulati szabadság kel életre Balázs János képein, habár dús pompájukban is mindig megőrzik a klasszikus harmóniát. A szintén Salgótarján környékéről származó, Balázst személyesen is ismerő „tanult” festő, Földi Péter így ír Balázs János festészetéről: „Tiszta fogalmakat tiszta formai nyelven, pontos gondolati összefüggésrendszerekben tett láthatóvá. Nem spekulatívan, hanem ösztönösen, a spontán intuíciók mámorában…” Földi Péter szintén látomásos képei ugyancsak most láthatók a Műcsarnokban, és hatásosan értelmezik az előbbi megállapítást. Érdekes összevetni a két alkotói attitűdöt – az élénk színvilág és a szimbolikus képi világ ellenére tagadhatatlan az utóbbi „spekulatív” volta.  

 

Balázs János sorsa a romantikus értelmiségi elvárásoknak megfelelően alakult: miután felfedezték, vásárolták, interjúvolták, kiszakították a puritán körülmények közül – a cigánytelepet a város amúgy is felszámolta –, lebénult, ágynak esett és meghalt. Ha úgy tetszik, halálával is igazolta, amit életével hirdetett: az alkotó géniusz szükségszerű magányosságát. Aki ezt a magányt ismeri, tudja, hogy kikerülhetetlen és kicselezhetetlen. Jung fogalmazza meg a legegyértelműbben: nem attól magányos valaki, hogy nincsenek körülötte emberek, hanem attól, hogy olyasmiket lát és tapasztal, amikről a többieknek halvány fogalmuk sincs. Ezt a tudást csak úgy lehet kibírni, ha legalább részben lefordítjuk mások számára érthető nyelvre: írásra, zenére, képre. Nézzék meg Balázs János képeit, hogy részesüljenek a tapasztalatból.