Jó kérdés, hogy mi köti össze ezt a két művet: Bartók Béla Zenéjét és Anton Bruckner VI. szimfóniáját. Majdnem összejött Simon Rattle-lel az interjú a koncert előtt, ezt is megkérdeztem volna tőle, de így legfeljebb csak találgathatok. A Müpa házimagazinja is csupán arra jut, hogy azért illik össze a két darab, mert annyira különböznek egymástól. Bartók Zenéjéről tudjuk, hogy a modern jazz úttörői bibliaként dédelgették merész hangnem- és ütemváltásai miatt, s ha a zene progresszivitását nézzük, az oly gyakran lesajnált Bruckner épp a VI. szimfóniában lépi túl saját határait, és építkezik másfajta textúrákból.

 

Márpedig ha Rattle közös fogást talált a két opuszon, akkor az nem lehet véletlen. A karmester, aki nemzetközi szintre emelte a Birminghami Szimfonikus Zenekart, korszakos jelentőségű munkát végzett a Berlini Filharmonikusokkal, új szerződése értelmében most a Londoni Szimfonikus Zenekar élén ténykedhet. Hűséges típus, jobban szereti a hosszú, konstruktív jelenlétet, mint a vendégkarmesterek sztáréletét, analitikus típus, akit „természetes környezetében” érdemes megfigyelni. A Müpa január 14-i hangversenyén nyílt is erre alkalmunk.

 

A Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára nyitótételén hallatszik ez az alaposság. A zenekar a szokásos antifón felállásban kerül színpadra, tehát a két hegedűszólam egymással szemben, a karmester két oldalán foglal helyet, s így a Bartók-művet nyitó imitáció a térben is jobban érvényesül. Tudjuk, hogy ezt a tételt (Andante tranquillo) a kamarazene felől is értelmezhetjük (Bartók eredetileg vonósnégyesre vázolta fel az ütemeket, aztán jött a Paul Sacher-féle megrendelés), most viszont jól összefogott, erős kézzel irányított zenekari játék kibontakozását halljuk. A második tétel inkább kimunkált, mint vad, de semmiképpen sem – hogy anglicizmussal éljek – understatement. Viszont a darab lelke, a notturno-szerű harmadik tétel az, amely Rattle és a Londoni Szimfonikus Zenekar előadásában atmoszférateremtő erőre tesz szert a hangversenyteremben. Az üstdob glissandójától kezdve a xilofon Fibonacci-mérlegen kiporciózott ritmussoráig minden a helyén van – sőt. Ha valaki Bartókot hoz a magyaroknak, s főleg, ha az a Zene, akkor azt várom tőle, hogy megmutassa, miért volt ez a muzsika annyira újszerű a maga korában, s miért volt egyetemes jelentőségű. Simon Rattle-nek sikerült éreztetni valamit ebből a mélységből. Még úgy is, hogy a zárótétel kódája lehetett volna tempósabb is egy hajszállal.

 

A szünet után jött Bruckner, aki mindig a zenetörténeti kánon előszobájában toporgott, és ott toporog most is. Valahogy senki nem tud igazán mit kezdeni vele, de íme, Simon azt mondja, Bruckner jó, hallgassuk meg. És ahogy a közismert angol gyerekjátékban, úgy most is, ha Simon mondja, azt kell csinálni. A műsorfüzet a rossz nyelveket idézi, akik azt mondják Brucknerről, hogy egyetlen szimfóniát írt meg kilencszer. Az én kedvencem Mahlertől származik (aki épp a VI. szimfónia ősbemutatójának karmestere volt 1889-ben), szerinte Bruckner félig isten, félig mamlasz. Akárhogy legyen is, Simon Rattle most meggyőzött. Az első tétel (Majestoso) kidolgozottsága, hangnemi invenciói wagneri komolyságúak. És végre, a Londoni Szimfonikusoknak hála, nincs az az érzése a hallgatónak, hogy egy-egy tétel alatt nem jut el sehova. Akárcsak a második, Adagio tételben, valódi dráma bontakozik ki a bruckneri katedrális falai között.

 

Már a koncert előtt kíváncsi voltam, Rattle megkedvelteti-e velem a Scherzót: tessék meghallgatni, ebben a tételben Bruckner a világ legrosszabb pókerjátékosa, aki tizennyolc másodperc, azaz tíz ütem alatt elér az első hatalmas crescendóhoz. Crescendo praecox ez, ne szépítsük. Aztán kibontakozik valami egészen más, egy különös humorú motívumokból álló kollázs szokatlan harmóniákkal és ritmusokkal. A karmester mintha mosolyogna az egyik fortissimónál, jól látom? Az biztos, hogy élvezi, hogy mi most a kísérletező Brucknert halljuk, aki végre nem kész, magasba törő templomoszlopokkal állt elénk.

 

A záró, összegző erejű tétel után a londoni együttes hatalmas ünneplést kap. Elbírnánk még egy ráadást, s bizonyára lenne az a karmester, aki ilyenkor beint egy magyar táncot Brahmstól vagy a Rákóczi-indulót. De Simon Rattle nem ilyen. Ő inkább rácsodálkozik az ütemes vastapsra, aztán búcsúzik. Elvárja, hogy megrágjuk és megemésszük, amit most hallottunk.