Krasznahorkai László: Aprómunka egy palotáért
2019.02.20.

Nem idegen Krasznahorkaitól, az elvonultság, a magány ábrázolása, mint az alkotói munka szükséges (és néha majdnem hogy elégséges) feltétele és egyáltalán, annak keserű romantikája, hogy milyen végletesen és végzetesen egyedül van mindenki a világban. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF RECENZIÓJA.

„…nincs út egy bizonyos ponton tovább a teljes megértés felé, van egy út, persze, a megértésben, de ez csak egy darabig tart, ezen csak egy darabig tudsz akadály nélkül haladni, aztán jön egy pont, ahol nincs tovább, mert ott már ugranod kellene, mint valami akrobatának, a teljes megértésig, és erre te már nem vagy képes, vagyis én nem, csak az van, hogy állsz azon a ponton, és nézel arrafelé, ahol a teljes megértés van” – mondja Melvill, az elbeszélés narrátora, tulajdonképpeni szerzője.
 
A műalkotás befogadásának lehetetlenségéről egy műalkotáson belül megnyilvánulni: ha nem tudnánk, ki a szerzője a szövegnek, ennyiből kitalálható volna. Krasznahorkai végletesség-igénye egyébiránt a kötetcímekben is megmutatkozik (pár cím a legutóbbiak közül: Megy a világ, Az utolsó farkas, vagy épp a Nem kérdez, nem válaszol). Ironikus, hogy a Manhattan-terv című kötet után, ahol tulajdonképpen ennek a mostaninak a háttértörténetét ismerhetjük meg, a legújabb kötet az Aprómunka egy palotáért címet viseli. Aprómunka, értjük, és persze palota, ezt is értjük. De hangsúlyos szerepet kap a művészsors is, ennek, a különlegesnek az ábrázolása sem idegen Krasznahorkaitól, az elvonultság, a magány, mint az alkotói munka szükséges (és néha majdnem hogy elégséges) feltétele, és egyáltalán, annak keserű romantikája, hogy milyen végletesen és végzetesen egyedül van mindenki a világban. Ahogy Tom Waits énekli a Shiver me timbers című tengerészballadában (amiben egyébként a Moby Dick kulcsszereplője, Aháb kapitány is megidéződik). Ez az „egyedüllét” azonban nem teljesen igaz, vagy nem úgy, ahogy akár ez a kötet is láttatja. Elég visszautalni a szerző előző kötetére, az Ornan Rotem fotóival teljes Manhattan-tervre, ahol gyakorlatilag megelőlegezi ezt a mostanit.  
 

A könyvben is sorakoznak a feszültségteremtő dichotómiák: nem csak a palotáért végezhető aprómunka van, főhősünk a nagy író, Melville névrokona (egy betű eltéréssel), és ráadásul ugyanott lakik, ahol az író élt. Említés esik a könyvtárosi és a vámosi munkáról, valamint az irodalmi alkotások egyik legkedveltebb ellentétéről: a téboly, a normális világ és a köztük lévő feszültségről. Különbségük (ha van) nem más, mint a valóság észlelése és megfogalmazása. Ezek miatt nemcsak végig fenntartott feszültségben telik a regényidő, ami tulajdonképpen egy bő nyolcvan oldalnyi egyetlen mondat, néhány betoldással, hanem ennek ábrázolásával a műalkotás befogadásának terhét maga az alkotás teszi súlyossá, s ugyanakkor elhordozhatóvá. 
 
A fenti idézet ráadásul így folytatódik: „…a legmélyebb csodálattal nézel abba az irányba, és ez erőt ad arra, hogy viseld azt, ami az életed”. Ez akár giccsbe hajló szentenciaként is olvasható. Én megengedőbb vagyok, és elsősorban azért, mert a Krasznahorkai-univerzum minden egyes szövegében képes vagyok fellelni azt a gerincet, esszenciát (a szerző nyelvén: lényeget), ami a szöveg keltette esztétikai élmény mellett újra és újra olvasóvá tesz. Akármennyit is beszélnek főhősei a rosszról, a gonoszról, létük, ahogy ebben az esetben is, alapvetően jószándékú. Melvill, a könyvtáros segíteni akar. Monológjának megírásával Krasznahorkai, a toposzok nagy lebontója és újraépítője ezúttal is csupa olyan útra visz, ahol nem hagy magamra. És ez az Aprómunka egy palotáért esetében nagyon hasznos.
 
Az első oldalaktól kezdve sejthető, hogy egy, a hagyományos értelemben véve megbomlott elme monológját halljuk. A közelmúltban Háy János írt hasonló formátumú szöveget, azonban A Mélygarázsban három szereplő monologizál és banális eseményekre reflektál. Ahogy Háy esetében is megtörtént, a kötet minden bizonnyal meg fogja osztani az olvasókat, talán éppen azért, mert a nagymonológok okozta feszültség feloldása nem mindig történik meg. Azt, nyilván, kinek-kinek magában kell megoldania.
 
Valamiféle jegyzetek készülnek, titkosak, azt nem tudjuk meg elsőre, hogy hol, milyen körülmények között, de elég hamar világos lesz, hogy egy folyamat végét látjuk, még ha az, hogy a feljegyzések szerzője egy elmegyógyintézetben írja a sorokat, csak a kötet végén lesz egyértelműen kimondva. Nem befolyásol tehát mindez abban, hogy oldalról oldalra szimpatikusnak, és figyelemreméltónak találjuk a feljegyzésekben közölteket. Legyen szó a könyvtárosok életéről, építészeti kérdésekről, vagy - mikro-hommage-ként - Bartókról és a Concertóról. Ráadásnak megjelenik a humor, nem csak szituációsan, mint azt azért megszokhattuk Krasznahorkaitól, és nem feltétlenül a feszültség enyhítésére szolgáló pihenőként. Vészjósló derű ez, de mindenképp jó olvasni.  Könyvtárosként például arról vall Melvill, hogy „mi nem szeretjük különösebben az olvasót, és akkor még nagyon finom vagyok”, majd magyarázatként hozzáteszi, hogy mert „határozottan nem szeretnénk odaadni nekik (ti. az olvasónak) a könyveket”, sőt „legszívesebben kikergetnénk őket a könyvtárból”. Éppen ezért ő azt szeretné, innen indul tulajdonképpen a mánia, ha „lenne egy Háborítatlan Padicsoma a tudásnak, …mindannak, ami a tudásra vonatkozik, és amit természetesen nem mi teremtetünk, könyvtárosok, de mi tartanánk fenn”.
 
Melvill megőrül a gyerekkori betegségéből eredő fájdalmaktól, és őrülete következtében egyedül marad. Szűkszavúan tudósít arról, hogy felesége elhagyja, ellenségessé válik a környezete, majd az állását is elveszti. Ez a személyes hanyatlástörténet, melynek negatív képével szemben egy illuzórikus világ épül: Melvill az ötletét rendszerré fejleszti, nagy elődöket tanulmányoz, köztük elsősorban Melville-t, a Moby Dick íróját, tőle idéz is (angolul, lábjegyzetben a magyar fordítás).
 
Hol önértelmezési problémákba botolva, hol feltűnően tiszta összefüggésekre találva, de van olyan szakasz is, ahol a kellőnél talán jobban beszüremkedik a Krasznahorkai-világ. Például ennél a Rilke-parafrázisnál: „ők segítettek hozzá, hogy – kis túlzással – a fejemben összeálljon a kódja annak, amit ők nem csak a műveikkel, nemcsak a kijelentéseikkel, nemcsak az életükkel, de minden egyes lélegzetvételükkel a tudtunkra kívántak adni, hogy ugyanis mitől döglik a légy, azaz, hogy mi is a helyzet tehát az univerzumban, és hogy emiatt az életünket sürgősen át kell rendezni, rendezd át az életed, mondtam magamnak, egyfajta tükörhangjaként a híres rilkei mondatnak, csak én úgy értettem, hogy rendezd le, azaz mondj le róla, mivel én véletlenül használtam a lerendezni igét a változtatni ige helyett, hisz én egészen másra gondoltam, mint amire ő annak idején gondolt”. Itt szüremkedik be Krasznahorkai, ilyet rendes elmeháborodott nem mond, idáig így nem jut el, de nem baj, engedjünk a szöveg sodrásának, ha szájbarágós is. 
 
„Istenem, honnan kezdjem, hogy világos legyen?” - ez is Melvill mondata, őszinte felkiáltása. „Építészet, meg a többi művészet és tudomány és gondolat” - akármekkora méretű is a feljegyzése, hogy lehetne ennyi mindent belezsúfolni akárcsak egy ember életébe is? Nyilvánvalóan nem lehet, hacsak nem az történik ebben a kisregényben is, ami ezerféle módon megvalósult már a Krasznahorkai-univerzumban, alaposan meg lett magyarázva, tudniillik hogy a felvilágosodásnak egyszer s mindenkorra vége. Nincs hova fejlődni, a végére ért az ember és nem tudott meg önmagáról és környezetéről sokkal többet annál, mint amit a régi írók írásaiból amúgy is tudhatott (volna). (Plusz a két világháború, mint „korona” a modernitás dicső fején.) Hogy nincs remény, hogy a gonosz uralkodik, hogy azok, akik ezt szóvá teszik, gyanúsak és senki meg nem érti őket. Hogy „rontott a képünk a valóságról, mert létrehoztunk - Melville szerint - egy rontott képet a valóságról és ennek nyomán egy vak társadalmat, amikor az emberek azt hiszik, hogy tudják miféle valóságban élnek, miközben teljesen félre vannak vezetve…” És ha ez nem volna elég indoklás, elég csak belegondolni, hogy akárhány kötetből áll is a New York Public Library gyűjteménye, ha azt most lezárná valaki, mint a létező tudás egységes egészét, abba innentől fogva nem kerülhetne már be semmi. Nincs és nem is lesz új a nap alatt, ezek szerint. 
     
Egyébként a mánia végén Melvill talál egy épületet (véletlenül megpillantja), ahol el tudná képzelni azt a tökéletes könyvtárat, ahová a NYPL teljes állományát majd ő, egyedül áthordaná és elfalazná, hogy soha senki ne juthasson hozzá. Ott fogja majd elhelyezni ezt az ő feljegyzéskötegét is. De ez igazából nem témája a könyvnek, a téma az idáig vezető gondolati út és az út során szerzett érzelmi és gondolati tapasztalatok, benyomások, sebek. Ahogy ezek egyre inkább lezárnak egy értékes emberi életet, lehatárolják, elszigetelik. Így készül a magányos alkotó a nagy mű létrehozására, ami aztán vagy nem készül el, vagy elkészül ugyan, de látszólag hasztalan. Ebben az űrbéli hidegségű magányban mindenki benne van, nincs biztatás, nincs remény. A létrejövő alkotások lehetnének reményhordozók, ám az Aprómunka egy palotáért éppen arról szól, hogy a könyveket, az egyetemes tudás hordozóit el kell zárni a világtól, tehát a magány, a kirekesztettség, az alkotói szenvedés eredménye és ily módon értelme, azaz a mű nem maradhat a világban, nem működhet. Ezt végiggondolva egyet nyugodt szívvel mondhatok: nagy szerencse, hogy nem létezik ez a könyvtár, és például az Aprómunka kézbe vehető és olvasható. A magány is másképp esik, ha tudható, hogy „sokan vagyunk kevesen”. 
 
Az alkotásnál nem kevésbé magányos dolog az olvasás. A hömpölygő beszéd befogadásában a
végiggondolás, illetve a Krasznahorkai-mondatok sebes gördülése okozta szédülés kipihenésére
érdemes szüneteket tartani, ilyenkorra ajánlom a fent idézett idézett muzsikát az idén 70 éves
amerikaitól, „so come on and swallow me, don't follow me/I travel alone”, ezt énekli.
 
Szerző:  Krasznahorkai László,  Cím:  Aprómunka egy palotáért,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2018,  Oldalszám:  88 oldal,  Ár:  2999 Ft