Eimuntas Nekrošius, a nemrégiben elhunyt litván rendező utolsó előadása, amely a kolozsvári Interferenciák Fesztiválon volt látható, Saulius Šaltenis regényének adaptációján alapul. Bár a Kurafiak a 18. századi Litvániába, azon belül is a porosz fennhatóság alá kerülő Kis-Litvániába kalauzolja a nézőt, a szimbolikus elemekkel átszőtt előadás a historikus jelleget nagy költői szabadsággal értelmezi: a történelmi körülményeket egy kisközösség történetén keresztül, mitologikus-titokzatos elemekkel telítve idézi meg. 

Jelenet az előadásból.

Mindezzel pedig a történetmondás általánosabb problémái felé nyitja meg az előadást, a nemzeti/közösségi történet, és az egyes ember személyes élettörténetének elmesélhetősége vonatkozásában is. Ahogyan ezt a cím is jelzi, a Kurafiak tehát sem a nemzet, sem az eredet, sem a történet kérdéseit nem veszi magától értetődően egyszerűnek, adottnak vagy kitisztítottnak: az előadás dramaturgiai alaphelyzetén – ami voltaképpen egy ravatalozás, virrasztás – keresztül elénk kerülő történetfoszlányokból pedig leginkább azt az alapvető antropológiai tapasztalatot rakhatja össze magának a néző, hogy mennyi gaztett, erőszak, árulás, birtoklási vágy szövi át az emberek közti kapcsolatokat, végső soron minden származástörténetet, amelyekben persze lépten-nyomon felcsillan a jóság, szépség, megváltás iránti vágy.

A Kurafiak színpadán, annak a jobb sarkába helyezett ágyon az előadás teljes ideje alatt egy halott férfi fekszik, a kis közösség lelkésze, Kristijonas úr, aki – többnyire mozdulatlanul, de jelentéses pillanatokban diszkréten feléledve – végigasszisztálja a köré sereglett ismerősök: a feleség, a tanító, a harangozó, egy hozzá közel álló lányanya visszaemlékezéseit, amelynek a hivatali ügyben oda érkező Abel bíró és Zachs doktor is tanúi, sőt szereplői lesznek. Adódik hát azt mondani, hogy az előadás erről a halott férfiről szól, de ahogy lenni szokott, az újrajátszásként megvalósuló visszaemlékezésekből, amelyek egy szövevényes nyomozás-gyónás formáját öltik, az élőkről és titkaikról tudunk meg többet. Anélkül persze, hogy a lelkész krisztusivá növelt figurája mellékessé válna: az ő még itt- és már nem ittléte, ez a titokzatos köztesség mozgatja és hatja át a mesélést, amelynek a kezdő gesztusait egy narrátorfigura rakja le, a ködből-füstből a színpad elejére támolygó, és az előadás végéig egy fatuskót magával cipelő Karvelis harangozó, aki a halált szólongatja, amely aztán az előadás végén elragadja őt is. 

A realisztikus perspektíva és „gravitáció” felfüggesztését jelzi a Marius Nekrošius által tervezett színpadkép: két megterített asztal és ágy van a színpadon, de ezek egy része függőlegesen áll; a színpad fölötti semmiben két kopár, agancsszerű ág lóg; a háttérben egy hatalmas – talán a hideg pusztaságra utaló – ezüstös-fagyott erekkel befutott sötét kép látható, és a színpadot az előadás ideje alatt finomabb-erősebb ködbe rejti a játéktérbe szivárgó füst. A körvonalak elmosását a narrációs technika is folytatja. Késleltetve derül ki a szereplőkről, hogy kicsodák és mi kapcsolja egybe őket, de ez a sok rejtekutat kínáló, a szereplők saját nézőpontjain futó nyomozás a biztosnak tűnő támpontok ellenére fenntartja a sejtetést, az elmondhatatlanság érzetét. 

Lassan bomlanak ki tehát a mindegyre Kristijonas körül kavargó történetek: hogy Mariának, a feleségnek már volt két férje, hogy hálás a neki özvegyi házat építő Kristjonas gondoskodásáért, hogy az előző, borzalmas házassága idején viszonya volt a tanítóval, hogy féltékeny a gyermekét egyedül nevelő Lottie-ra – aki piros ruhában, élettel telve sürög-forog, nevettet és gyógyít (például Abel tanácsos krónikus székrekedését) a színpadon –, mert közel állt Kristijonashoz. S már arra gondolnánk, hogy talán egy köztük lévő szeretői viszony miatt, de Lottie megerőszakolásának és a mocsárba eltemetésének a története, ahonnan a pap menti meg őt, úgy oldja fel ezt a gyanút, hogy a plátói szerelmi kötődés lehetőségét meghagyja. 

Aztán ott van Karvelis, a harangozó, aki a Kristijonastól ellopott protézissel a szájában meséli „a mi urunk és megmentőnk igaz történetét”, és aki szemtanúja volt az erőszaknak, de egy kis földért cserébe hagyta magát lefizetni a faluban tulajdont kaparintó német beköltözők által, és végül hamisan tanúzott. Karvelis a magával cipelt fatuskó, avagy a tanító hiányzó ujjainak a sztoriját is elmeséli. Azt hinnénk, a saját bűnét hordozza rendületlenül (azt is nyilván), de ez az a fadarab, amibe a tanító úr finom kezének ujjait egy gazdag kereskedő egykor bosszúból beszorította, mert kéjelgésen kapta az unokahúgaival. Felelevenedik a tanító úr árulása is a német hatóságok felé, és még sok ezer nyomasztó ügy a tomboló nincstelenség, éhezés, a háború utáni kifosztottság közepén, ahol a mindennapi élet alapvető feladata a túlélés.      

Šaltenis költői, lassan áradó szövege, maga a mitologikus retorika feloldja a pontos hely- és időhatározókat: az előadás egyik legfőbb rendezői elve, hogy a történet jelen idejére folyamatosan rárétegzi a múltbeli eseményeket; hogy az itt és most helyzetét – kinyitva a fantáziák, a mesék, a legendák irányába, s nem utolsó sorban a halállal való szembenézés tágabb lelkiállapota felé – kozmikussá teszi. Mindig többes szituációban vannak a szereplők: a beszéd és a játék, a megtörtént és történő, a kimondott és érzett egymásnak feszülésében bontakozik ki komótosan a köztük lévő viszonyrendszer. 

Fotók: Bíró István

S amennyire ez az eljárás az előadás nyelvéhez tartozik, ahhoz a gondolathoz, hogy a teljes valóság/igazság kideríthetetlen és végső soron elmondhatatlan, úgy az egyik jól érzékelhető hátrányává is válik az enigmatikusság, az olykor kiüresedő ismétlésekbe futó elnyújtás, a zárt és esztétizáló szimbolizmus miatt; amely a szövegközpontúságból fakadó feliratolvasás mellett közrejátszhatott abban, hogy a közönség fele az előadást a szünetben elhagyta. A nehézkesség talán a színházi kommunikációnak azzal az elgondolásával is összefügg, amely a színház kereteit adottnak veszi, és a felforgatóbb/játékosabb (ön)reflexió helyett inkább a metaforikus megjelenítésbe helyez nagy bizalmat – ahogyan a Kurafiak a színház illékony természetét is metaforikus összefüggésbe hozza a halállal. 

Érteni véljük a végére, miről szól Karvelis rendületlen erőfeszítése, hogy mielőtt őt is elragadná a halál, a maga kusza és zavaros módján, de elmesélje Kristijonas történetét, amely dadogó narráció a többiek és saját maga bűneinek megvallásává alakul – Nekrošius előadása nem könnyen megközelíthető, de a rendezői oeuvre következetes lezárása.

Az előadás adatlapja az Interferenciák oldalán itt található.