Hat év a popkultúrában sok idő, ez alatt könnyű kipörögni a köztudatból, a Rontó Ralphot mégis élénken őrzi az emlékezet. Nem csak azért, mert okosan lovagolta meg a Hollywoodot elárasztó nosztalgiahullámot, és úgy támasztotta fel a nyolcvanas évek videojátékainak világát PacMannel, Super Marióval és Quberttel, mintha mi sem lenne annál természetesebb, hogy rég elfeledett videojáték-figurák mesélik a legeredetibb animációs poénokat.
Hanem azért, mert játékos humora és a különböző animációs technikák bravúros keverése mellett egy kulturális jelenségre is rátapintott. Arra, hogy már nem fehér hősökre és fekete rosszfiúkra vágyunk, hanem még a multiplexben is komplex jellemekre, olyan esendő figurákra, mondjuk ki: antihősökre, akikkel így, a 2010-es években könnyebb azonosulni, mint, mondjuk, Supermannel.
„A rossz az nem rossz” – hajtogatta a mantrát az anonim rosszfiúk gyűlésén Rontó Ralph, a Javító Félix videojáték ügyeletes gonosza, aminek különösen Hollywood örült, hiszen így lehetőséget kapott, hogy más szemszögből mesélje újra ugyanazokat a meséket, például a gonosz boszorkáéból a Csipkerózsikát (Demóna), vagy a világzúzó rosszfiúéból a Supermant (Megaagy). A Rontó Ralph volt ennek a trendnek a betetőzése, a pixarosan jó humorú csúcsfilmje, amely arról a mélyen ülő emberi igényről is mesélt, hogyan skatulyázzuk be sarkos szerepekbe a másikat, holott a szívünk mélyén Rontó Ralphok és Javító Félixek vagyunk egyszerre: néha elszúrunk, néha pedig megjavítunk dolgokat, és egyik felünk sem létezhet a másik nélkül.
Hasonlóan aktuális a nem várt, de annál nagyobb örömmel fogadott folytatás, amely a játékkonzolok retróvilágából az internetre lövi fel Rontó Ralphot és legjobb barátját, a Cukorláz flúgos futamának autóversenyzőjét, Vanellope-t. Küldetésük, hogy a leselejtezésre ítélt Cukorlázhoz az eBay-en vásároljanak régi-új játékkormányt, alibi csupán ahhoz, hogy a bumfordi melák és túlmozgásos barátnője keresztülszánkózzon a net felbukkanó reklámokkal és agyzsibbasztó vírusvideókkal teli metropoliszán.
 Jelenetek a filmből |
Az enyhén scifiszerű, napfényesen szárnyasfejvadászos világváros, ha nem is eredeti (hasonlót húzott fel Az Emoji-film az okostelefonos appokból), de mindenképpen találó leképezése az internetnek, és számos poénra nyújt lehetőséget. A Ralph lezúzza a netet legalább olyan okos netparódia, mint amilyen szívmelengetően nosztalgikus újrázása volt az első film a konzolos videojátékoknak. Egyszerre közelít metsző iróniával és naiv lelkesedéssel az internethez, és bár annak a családbarát, fizetett trolloktól és egyéb felnőtt tartalmaktól mentesített verzióját kínálja, a mélynet vagy a kommentkultúra veszélyeit sem tagadja el.
Az elsődleges látványosság persze itt is az animáció, ahogy akár a honlapokat, mint a tényleg madarak csiviteléseként létező Twittert, akár a programokat, mint a semmiből felbukkanó, biztonsági őrként masírozó vírusblokkolókat, megszemélyesíti a film. A Ralph lezúzza a netet visszaigazolja, milyen idegesítő és tudálékos tud lenni a keresőmotorok automatikus kiegészítő-funkciója, és azt is, hogy a net nem gonosz hely, belőlünk viszont előhozhatja a legrosszabbat – ezért is nem egy igazi rosszfiúval, hanem a saját bizonytalanságával kell megküzdenie Ralphnak.
A Rontó Ralph 2 igazán mélyre sosem fúr, marad a „sose olvass kommenteket!” szintű aforizmáknál, a Disney animációja azonban ezzel együtt is pontosan érti, hogyan működik az internet. Hogy ez egy kimeríthetetlen izgalmakkal teli, ugyanakkor mélységesen fárasztó hely, ahol kulcsfogalom az unalom (mindent láttunk már, és ez fásultsággal tölt el), és az a vágy hajtja tovább az embert a pixelsztrádán, hogy újabb és újabb élményekkel doppingolja magát.
Ez a Ralph és Vanellope között kiserkenő konfliktus hajtómotorja is: Ralph elégedett az életével, amelyben minden nap ugyanúgy zajlik le, az autóversenyző lány viszont nem, és inkább a neten, egy veszélyesebb játékban élné tovább az életét, amely leginkább a GTA és a Mad Max keresztezésére hasonlít. Barátság nem vész el, csak átalakul, szól a film tanulsága arról, hogy nem szabad görcsösen ragaszkodni, leuralni és korlátozni a másikat, ami különösen aktuális gellert kap, ha belegondolunk: a két barát közti feszültséget az csiholja elő, hogy egyikük egy másik világba költözne. Ez ugyanolyan élénken érintheti a Rontó Ralphot még kölyökként látó, de a folytatásra már lassan leérettségiző generációt, amelynek tagjai pár év múlva Magyarországról külföldre, Amerikában pedig egy másik államba költözhetnek.
 A képek forrása: MAFAB |
Hogy a Ralph lezúzza a netet mégsem csalogat elő belőlünk olyan felszabadult katarzist, az nem a hollywoodi animációkban ritkán megpendített, akár újszerűnek is mondható téma, sokkal inkább a darabosabb dramaturgia hibája. A Rontó Ralphot anno ügyesebben kalapálták össze, ott a videojátékok felelevenítése és a bennünk élő bomlasztóról meg az összefogás hatalmáról szóló üzenet szervesebben kapcsolódott egymásba. Ráadásul ott a színes mellékfigurákat is úgy hozták helyzetbe, hogy a történetben fontos szerepük legyen, és ne csak a hősöket a cél felé segítő statiszták maradjanak, mint ebben az esetben a vagány csajpéldaképnek szánt Penge, vagy a jófej felbukkanó reklámok nem létező kasztját megszemélyesítő J.P. Spamley.
Tény, hogy a folytatás már nem hat olyan eredetinek, és a magyarosított szóviccek, a rittyentettél-rottyantottál, vagy a Google mint guggolásra alkalmas épület, a kelleténél jobban döcögnek, és azt sem érdemes tagadni, hogy a Ralph lezúzza a netet egy gigantikus ingyen reklám, amely nem is a Google-höz hasonló netes médiaóriásoknak, hanem a Disneynek és az összevásárolt filmsorozatainak biztosít megjelenési felületet. Persze, így bő évtizedekkel a posztmodern ősrobbanás után, ma már illik öniróniának álcázni az önreklámot, és ennek a játéknak a Ralph lezúzza a netet igazi nagymestere.
Úgy hozza játékba a Marvel-hősöket, futtatja meg a birodalmi rohamosztagosokat, és sorakoztatja fel a komplett Disney-hercegnős lányegyletet, hogy attól garantáltan gurulni fogunk a nevetéstől. Olyan okosan, humorosan és közben mégis akadémikus éleslátással tart piszokgörbe tükröt az anyacég elé, hogy azzal szinte minden kifogást elfeledtet, és nem hagy más lehetőséget, mint hogy elismerjük: kétórás termékelhelyezés bizony soha nem volt még ilyen szórakoztató.