Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VÉR ÉS MATEK

Végtelen útvesztő
2018. dec. 30.
Idegen emberek, egymásba nyíló rejtvények, és a mindenhonnan leselkedő halál. Régi recept, amelybe elég sok film belebukott már. A Végtelen útvesztő viszont kivétel: remek tempóérzékkel és kivételes látvánnyal ringat minket a borzongásba. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Úgy kezdődött, hogy a Fűrész-filmek pokoli feladványokkal terhelt útvesztői megtermékenyítették az ebben üzletet szimatolókat, ezért egyre-másra nyíltak meg idekint a szabadulószobák. Ezek népszerűsége pedig a filmesek fantáziáját ihlette meg (vagy vissza, hogy még jobban érzékeltessük a körforgást), így az újév elején már a második hasonló című horror (Escape room) próbálja rabul ejteni a borzongani vágyókat. 

A magyar forgalmazók persze nem hagyhatták ennyiben a dolgot, így a második alkotás már nem Szabadulószobaként, hanem a kissé túlbonyolított és némiképp spoilergyanús Végtelen útvesztőként kezdte meg pályafutását. Az elkülönítés azért is tesz jót Adam Robitel filmjének, mert a témát elsőként feldolgozó horror igencsak bugyutára sikeredett: ami nem kimondottan a feladványokhoz kapcsolódott, a karakterek és a cselekmény felépítését szolgálta, igencsak kínosra sikeredett. Ennél már jobb lett volna egy random társaság szórakozását kihallgatni és papírra vetni, valószínűleg sokkal hihetőbb párbeszédek születtek volna. 

A Végtelen útvesztő forgatókönyvírói (Bragi F. Schut és Maria Melnik), úgy tűnik, tanultak az esetből, mert nem végtelenül lebutított, kétdimenziós alapkarakterekkel hozakodtak elő. A most bajba jutó hat idegen teljesen elkülönül egymástól, és jól felépített háttértörténeteik, vonásaik teszik őket egyedivé, megjegyezhetővé, és bizony azt is elérik az alkotók, hogy van, akinek azonnal drukkolni kezdünk, míg másokért nem szorítunk annyira.

Történik, hogy néhány, látszólag egyetlen közös ponttal sem rendelkező embernek különös tárgyat hoz a posta: egy kinyithatatlan dobozkát. Ám kis igyekezet után a stréber matematikus-hallgató (Zoey), a túlzottan magabiztos bróker (Jason) és a némiképp félrecsúszott életű, kezdő alkoholista (Ben) is megfejti a szerkezet titkát. Ebben meghívó rejlik: labirintusba hívják őket, nem kevés jutalommal. Ám itt mindjárt van is egy kis bökkenő. A film előzetesében még egymillió dollár jutalom üti a markát annak, aki kiszabadul, a kész műben viszont már csak tízezerre mérséklődik. Ami azért is furcsa, mert ez a pénz jobbára aprónak számít a javakban dúskáló fiatal brókernek, akinek így csupán a kaland marad mint motiváció, ám annak ez kissé gyönge. A megadott címen találkoznak az Irakban szolgált és megsérült veteránnal (Amanda), a szabadulószobák rutinos menekülőjével és a videojátékok szobatudósával (Danny), illetve a kamionsofőrrel (Mike).  

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A játékról hamar kiderül, hogy messze nem a jutalomról szól, és annyira élethű veszélyeket rejt, hogy könnyen bele lehet halni. Elég megszegni a ki sem mondott szabályokat, rosszul illeszteni egymáshoz a jeleket, és akkor a gyilkos életösztönről még nem is beszéltünk. A Végtelen útvesztő kicsit olyan, mintha a Kockát kereszteztük volna Agatha Christie klasszikusával, a Tíz kicsi négerrel: az egymásba nyíló csapdákba belekeveredő játékosok csakhamar rájönnek arra, hogy ebben a – Pilinszkyt parafrazálva – nyílegyenes labirintusban semmi sem véletlen, legkevésbé nem a játszók személye, s hogy a menekvésért igencsak meg kell dolgozni.

Nagy érdeme a Végtelen útvesztőnek, hogy az első perctől kezdve, ahogy a résztvevők belépnek az épületbe, képes megteremteni és fenntartani a feszültséget, és finoman fokozni az izgalmakat. S mivel nem kellett szupersztárokra elszórniuk a pénzt (e tekintetben nincs is hiányérzetünk, hiszen a „névtelenek” pompásan megoldják feladatukat), a film költségvetésének tekintélyes részét költhették díszletekre és vizuális ötletekre, amelyek magasan kiemelik Robitel moziját a hasonló alkotások mezőnyéből. 

A Végtelen útvesztő ugyanis a szabadulószobák ötcsillagos Hiltonjával lep meg minket. Ez már nem a Fűrész-játékok rozsdás, lepusztult, mindenféle kosztól ragacsos világa, hanem maga a high-tech luxus. A feladványok valóban szellemesek, összetettek, tele meglepetéssel, ugyanakkor minden egyes szoba külön világ, amely nem akármilyen próbára teszi a játékosokat, és remekül elszórakoztatja a lassan kukkolóvá (bűntárssá?) váló nézőt. Akárki is szórakozik (velük), és szórakoztat (minket), igencsak ért a dolgához.

És még a végkifejlet sem lesz bántóan banális (bár itt nagyon újat már nem tudnak mondani az alkotók), mert úgy variálják a műfaj közhelyeit és alapvetéseit, hogy az néha már egészen eredetinek hat. Annál pedig nem is létezhet nagyobb dicséret, hogy az utolsó kockák után csakhamar megjelenik bennünk a vágy: jó lenne egy újabb labirintussal folytatni a tetszetős és véres kalandokat.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A Végtelen útvesztő ugyanis az okosabb horrorok közé tartozik, amely ügyel a kerettörténetre, nem tipizálja agyon a karaktereket, és tudja, hogy a vér önmagában nem elég látványosság, ha nem tudjuk szánni vagy gyűlölni azt, aki épp elbukik. És még azoknak is ad, ha nem is túl sok muníciót, akik kissé tovább szeretnék gondolni a történteket, és elmorfondíroznának a valódi cirkusz nélkül maradt társadalom éhségén. Azon, amit a maga módján már megfogalmazott egy-két alkotás A bűn éjszakája sorozattól Az éhezők viadaláig: nincs annál nagyobb probléma, mint békében gondoskodni a vér energetizáló és hatalmat adó szagáról a modern vámpíroknak.

Robitel mozija kiváló szórakozás, minden elemében ügyes munka: a színészi teljesítmény jól fonódik össze a feszült alaphelyzettel, s mindezt eladja a látvány, amely – nincs mit szépíteni – minket is játszani hív. Egy határhelyzetektől megfosztott világban kínálja fel a sztaniolba csomagolt pótszert. Borzongunk, hogy kicsit úgy érezzük, van még bennünk élet.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek