A Rossz versek nem szól másról, mint a film rendezőjéről, magáról Reisz Gáborról, pontosabban egy 33 éves Tamás nevű fiatalemberről, akit azonban nem nehéz azonosítanunk a rendezővel, lévén ő jeleníti meg.
Pánikra semmi ok. Reisz Gábor/Merthner Tamás van annyira érdekes és a maga világfájdalmában is vicces, több generációt is megszólítani képes karakter, hogy a filmet egészen biztosan nem fogja a néző köldöknézős, lila, nárcisztikus, romkocsmás merengésnek találni. Jóllehet a mozi a klasszikus értelemben véve tényleg nem szól semmiről, mégis rengeteg mindenről szól egyszerre – mindenről, ami Reisz Gábort Reisz Gáborrá, vagyis Tamást Tamássá tette.
Múltról és jelenről, gyerekkorról és kihívásokról, ars poeticáról, szerelmi bánatról, halálról, a megbízhatatlan emlékezetről, filmekről és filmes műfajokról, a vágyak és valóság viszonyáról, az identitásról, fantáziákról, no meg rengeteg csirkéről és levenduláról. De hogy némi kapaszkodót is adjunk a nézőnek: Merthner Tamás (Reisz Gábor) miután a barátnője, Anna (Nagy Katica) lapátra tette, hazatér Párizsból Budapestre, jobban mondva hazatántorog – az érzelmi sokk után inkább automatikus cselekvést hajtva végre, semmint olyat, amit komoly megfontolás előzött volna meg.
A probléma, hogy Tamás nem tudja és nem is fogja tudni soha Tamást maga mögött hagyni, minden jelenbeli mondatában, cselekedetében, gondolatában ott van és lesz is az a kisfiú és tinédzser, aki vízilabdázott; grunge zenekart alakított, hogy csajozhasson; akit a nénikéje, Vali (Monori Lili) arra biztatott, hogy küldje el az újságnak a verseit; aki együtt nézte az apjával (Kovács Zsolt) és az anyjával (Takács Katalin) Latinovits Zoltánt a tévében; smárolt tinédzserként a vécében; elment egy tüntetésre a rendszerváltás környékén, ahol elájult és a többi és a többi.
 Jelenetek a filmből |
Ilyen és ehhez hasonló életképekből, apró jelenetekből áll össze a Rossz versek, ide-oda szánkázva a jelen és a múlt között. Ezek között azonban nincsenek éles váltások, szinte észrevétlenül folyik át egyik a másikba, érzékeltetve az identitás folytonosságát – amikor például Tamás beleveti magát a jelenben az ágyba, nem a párnák közé, hanem tiniként a vízbe csobban bele az uszodában (ezen a ponton kell megemlékezzünk Tálas Zsófia vágó és a két operatőr, Becsey Kristóf és Bálint Dániel remek munkájáról).
Az előbb említett látványos formai megoldásnál még játékosabb a fantázia és a valóság folyamatos egymásba játszása a filmben. A tini Tamás szíve szerint rocksztár lenne, a fantáziájában megjelenő gitárszólója alatt azonban egyre több csirke bukkan fel a háttérben, utalva arra, hogy a jelenben Tamás épp egy kelet-európai húsüzemnek készít a pipihús előnyeiről reklámkampányt. És a fantáziajátékokkal a felnőtt Tamás sem képes leállni – ideálénje hol a férfivécéből bukkan elő gitárral a hóna alatt, hol együtt utazik vele a buszon, és persze mindig dalra is fakad, megénekelve hősünk aktuális bánatát.
Tamás egyébként is hajlamos arra, hogy magát és a környezetét már gyerekkorától különféle filmes műfajok főszereplőinek lássa – a film noirtól kezdve a francia új hullámos mozin át egészen a Szomszédok című telenovelláig számos zsáner megjelenik a filmben. És ezek az áthallások nem puszta formai bravúrok a stáb részéről (a Szomszédok rémes nyelvezetét döbbenetesen pontosan közvetíti a film, ahogy a hitchcockos és a noiros áthallás is kiváló), de azt is megmutatják, hogy milyen kulturális vagy éppen politikai hatások (rendszerváltás, szocializmus) formálták a karaktert.
 A képek forrása: MAFAB |
Ugyanígy a fontosabb találkozások, kapcsolódások és emberek is sorra megjelennek a filmben – utóbbiak néha egészen bizarr és vicces epizódszerepekben, mint például Hajdu Szabolcs a kórusvezető vagy Ascher Tamás egy logopédus mellékszerepében.
Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy egy-egy sorsfordítónak hitt esemény vagy boldog, intim pillanat (séta a levendulamezőn a kedvessel) pontosan úgy történt, ahogyan arra Tamás visszaemlékszik – a jelen utólag felnagyítja a történéseket vagy éppen idealizálja a múlt eseményeit a vágyak tükrében. De épp ez volna a lényeg. A Rossz versek egy önelemző, identitáskereső vallomás, valamiféle számvetés arról, hogy ki és mi vagyok, mivé lettem az ideálokhoz képest, milyen hamis emlékekből, valós történésekből születtem meg, kik és hogyan formáltak olyanná, amilyenné lettem.
Érettebb, szubjektívabb és még bátrabb mozi a Rossz versek Reisz pályáján, mint az első film, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Ahogy az identitás folytonosságát is érzékeljük a Rossz versekben, úgy a két nagyjátékfilm közötti kapcsolat is elég nyilvánvaló. Ez a mágikusan realista vagy realistán mágikus szubjektív filmnyelv, amin Reisz Gábor immár másodszor szólal meg, csak rá jellemző, és láthatóan egyre jobban beszéli.