A fecsegő potyautas 57.
2018.12.14.

"Megkérdeztem egy régi barátomat, hogy érzi magát a lapnál. Annál a kis napilapnál, mely nekem is otthonom volt. Hát, kérlek, Ernő, nincsen stressz. Jobb a hangulat. Békésebbek a hétköznapok. Harminc-negyven éve volt így, vagy talán nem is így, még korábban, amikor még nem is kalandoztunk publicisztikában. Néha eszembe jut a becsület szó, Ernő. Néha meg arra gondolok, hogy így valamivel tovább fogok élni." SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.


Én még dolgoztam kommunista főszerkesztő alatt. Nem ő vett ugyan föl a napilaphoz, hanem a helyettese, a régi jóbarátom. A főszerkesztő az átmenet embere volt, akkoriban járt csúcsra a Magyar Nemzet, rendszerváltásra készült az ország, és kivirágoztak mindenféle pártok, és lassan az is világossá vált, hogy az ún. antikommunizmus védőburka alatt mennyi frusztrált, igazán hülye honfitárs egzisztált. A szabadság elég nehéz dolog, és elég hamar rávilágít az emberi butaságra. Harminc éve volt. De még elég reményteljesnek tűnt az az időszak, az oroszok kivagoníroztak, a szabad lélegzés egyre természetesebb lett. Ez a kommunista főszerkesztő, halvány emlékeim szerint, kétszer adott vissza nekem írást, mind a kétszer politikai megfontolás miatt. Az egyikre határozottan emlékszem, volt egy politikai reklám, Pozsgay Imre, aki talán az államfői tisztségben látta volna magát legszívesebben, egy valamilyen nagyokat keringő raliautóban ült, hatalmas, XXXXL-es bukósisakban. Nagy feje volt Imrének, sajnos. Gyorsan halad a korral, ez volt a reklám üzenete. Kikarikíroztam egy paprikás glosszában. A főszerkesztő egyszer csak föltépte a szoba ajtaját, s az összegyűrt kéziratot az asztalomra dobta. Komolyan gondolod? Ettől függetlenül a mikulás napi szerkesztőségi bulin meghitten táncolt lassút a nálánál két fejjel magasabb fiatal, magyar, szürrealista íróval. Én pedig évvégi jutalmat kaptam, és meg is dicsért, na, ja. Aztán furcsa mód lettek csurkisták a szerkesztőségben. Elég erős pozícióban is. Egy jó tollú, jobb sorsra érdemes újságíró is azzá vált, rendkívül frusztrált s boldogtalan embernek látszott. Mások alkalmazkodtak. Ki jobbra húzott, ki balra, ki többféle maskarát, álarcot vagy cserélhető arcbőrt viselt, ki szabad madarat etetett, ki a turulnak dobálta a cafatokat. Kit meg csak a pálmafák érdekeltek. Amikor a csurkista főszerkesztő a második írásomat dobta vissza politikai okból, ebben éppenséggel egy hosszú, cirkalmas, nem egyeztetett Antal-mondatot elemeztem, illetve azt, hogy hány ember szeme előtt, kollégák!, kellett áthaladnia a szövegnek, és hogy talán nem is a figyelmetlenség, hanem a félelem hagyta a mondatban a kellemetlen egyeztetési problémát. A tekintélyelv, az újhódolati áhítat. A csurkista szerkesztő kicenzúrázta a publicisztikát. Rövid időre ott is hagytam a lapot. Később aztán visszahívtak fecsegni, tárcázni, és én így, ezt az intermezzot leszámítva, több, mint negyedszázadnyi ideig írtam a lapba. Azt kell mondanom, elég nagy idő. Tkp. mindig békén hagytak. Akkor távoztam, másfél éve, amikor a kaszinós filmkirály kicsörgette a lap árát, s a viszonylag gyors főszerkesztőváltás, új politikai irányt, erősen kormányhű rezonanciát föltételezett. Több tulajdonost láttam, míg a tárcáimat firkálgattam. A ravasz franciát. A szögletes németet. Az amerikait, aki nehezen viselte a csökkenő példányszámot, és szerette az ostort. Azt is láttam, igaz, már csak távolról, mert napi szinten nem botladoztam a szerkesztőségi óriásdoboz új egyenasztalai között, hogy lesz egyre kedvetlenebb a hangulat. Azt is láttam, hogy a szisztéma az, hogy a tulajdonos kiemel egy-két embert, azokat különösen jól megfizeti, és azokkal vereti, hajtja, űzi az alulfizetett kollégákat az olvasóbarát hírek hímes mezejére. Aztán már csak csodálkoztam, hogy egy ellenzéki, bulvár felé is hajló lapban, a kattintás szentsége miatt, hogyan presszionálnának, szelíden és szép szóval, de mégis csak egyre kedvetlenebbül figyelmeztetve, hogy toljam le a gatyát. Olyan cím kell, mon ami. Érdekes érzés volt korszerűtlenné válni. Érdekes érzés volt olyasféle újságírói közegbe kerülni, ahol olyan igazán egyszerű tételmondatok, azok demonstratív és didaktikus erősítése, hogy például a miniszterelnök úr ilyen és olyan, sok, nagyon sok lájkkal lesz honorálva. Hát ha még orgazmus is társul mellé. Aztán persze láttam olyan szerkesztőségeket is, akik egyszer csak kikerültek az állami fennhatóság anyai öleléséből, s mert rossz oldalra húzódtak, tévedtek, igen hamar elvesztették az áldott reklámot, elvesztették a nagyvonalú támogatót, s kormánypárti víg esztendők és bőségkosarak után szegénylegényekké váltak, és egyszeriben óhajtják a tiszta piaci viszonyokat, mint újdonász függetlenek. Aztán persze azt is tudjuk, hogy bizonyos szerkesztőségekbe hétfőn beillatozik a guccis fideszkomisszár, lábhoz, szól halkan, majd kiadja a heti tételmondatokat, szigorúan követendő tematikai csapásirányokat. 

Megkérdeztem egy régi barátomat, hogy érzi magát a lapnál. Annál a kis napilapnál, mely nekem is otthonom volt. 
Hát, kérlek, Ernő, nincsen stressz. Jobb a hangulat. Békésebbek a hétköznapok. Őszintén szólva nem kérik számon a szakmát, talán azért is, mert az irányvonal is nélkülöz minden szakmaiságot. Így vagyunk, kérlek, befőtt. Nem hideg, nem meleg, langyos, ismerős, Ernő. Harminc-negyven éve volt így, vagy talán nem is így, még korábban, amikor még nem is kalandoztunk publicisztikában. Néha eszembe jut a becsület szó, Ernő. Néha meg arra gondolok, hogy így valamivel tovább fogok élni.

S hogy ez miért jutott az eszembe? Hát hogy a szerdai tüntetés idején az úgynevezett köztévé megtalálta a karácsonyi vásárt, állt a kicsi lány, kezében mikrofon, mögötte jézusi hangulat. És onnan tudósított, míg a parlament előtt lengett, mint édesanyánk kedvenc függönye, a könnygáz felhője. 
Lenin és az ő létigéi.