Gogol - Mohácsi testvérek: Revizor / Weöres Sándor Színház, Szombathely
2018.12.13.

„Szóval, ilyen város nincs. Nem igaz? De hogy fest a dolog akkor, ha ez egy lelki város, és mindannyiunkban megtalálható?” – hangzik A Revizor megoldása című műben Gogol magamentése. S komédiája épp oly dermesztő ma, mint 182 éve. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Mohácsi István, a dramaturg, és Mohácsi János, a rendező, nemcsak élvezhetővé, átélhetővé is tette Gogol művét. Az előadás tulajdonképpen borzasztó. Ettől viszont, érdekes módon, kevésbé tűnik reménytelennek az élet. Nem lehet eltagadni, ami van, ha jelentős erőt kíván is a helyzet felismerése. 

A legjobb Mohácsi-opuszok nemcsak azért lesznek kultusz-eseményekké, mert kortársi élményközösség feszíti őket, hanem azért is, mert jó esetben még a sokadik előadáson is átüt az a gyártási öröm, ami a próbafolyamat teremtő pillanatait jellemezhette. Még az olykor fölöslegesnek tűnő, vagy a kelleténél tovább ringatott dialógusokban és poénokban is ott érezhető a közös rájövés és az azt követő megállapodás ereje: „Így van ez? Így. Akkor mutassuk meg!”

Hartai Petra
Hartai Petra

Az átdolgozás híven adja vissza a klasszikus remekmű lényegét. A szlengekkel és beszólásokkal dúsított, remek ritmusú, nagyon is mai nyelvezet mellett két dramaturgiai akció az újdonság. Az egyik, hogy írtak egy befutó jelenetet, melyből értesül a néző, hogy a két nyikhaj sem kispályás gazember ám, elvetemült briganti mindkettő. (Egyiküknek portás az apja valamelyik minisztériumban, s épp továbbítania kellene a megbízók pénzét valakiknek, de azt ezek a „fiatalok” elemelik, elkártyázzák. „Tehetünk mi arról, hogy megiszunk két üveg konyakot és egy lendülettel elviszünk nyolcmillió rubelt az asztaláról?”) A másik pedig, hogy a városlakók nem egyenként jönnek gazsulálni és megvesztegetni a vendéget, hanem egy igen szépen fölépített jelenetben, közösen, mondhatni egy lélegzetre árulják el és árulják be az elöljárójukat. Ez üti igazán szíven az embert, meg az azonnali meghunyászkodásuk. 

 

A történések terének kijelölésére, vagyis inkább a följelentéseket lehetetlenné tevő földrajzi beazonosíthatatlanságra, gondosan ügyeltek. Így aztán tényleg ott vagyunk a Gogol által emlegetett „lelki város”-ban, ahol mindenkinek három orosz neve van, a tények, a vétkek, a sumákolások és a tagadások viszont kínosan ismerősek és aktuálisak. A leginkább méltánylandó talán az, ahogy időnként elemelik a valóságtól az egész rémes történetet, s – például az ablakon kidobós, friss halálesetek emlegetésével – átbillentik a legfeketébb abszurdba, vagy – egy bekokózott hős Tapsi Hapsi jelmezének segítségével – felnyomják azt a szivárványos szürrealitásba. Mikor aztán a mindenki ötven százalékára igényt tartó, legfőbb főnök, a Jégmezők Lovagja is betelefonál a cselekménybe, óhatatlanul eszünkbe jut a parlamenti mitológiák pár, sajtóból ismert képviselője. 
 
Foglalt neveket kap a szereplők java része. Ezeket valamely irodalmi – jobbára színházi – mű figurája vagy szerzője használta eredetileg, esetleg a hírekből ismerősek nekünk. Ettől aztán minden fölhangzó átkeresztelés belterjes poénná, lebegő buborékká lesz, amit ki-ki, tájékozottságához mérten kísér, több mondaton át is. Így tudjuk meg, hogy Szorocsinciben vagyunk, annak is A víg Gulág-hoz címzett, vörös függönyös  szállodájában, ahol a szörnyen másnapos bányamérnök hallgató, Hlesztakov (Lábodi Ádám) Gagarinnak, barátja, Oszip (Orosz Róbert) pedig Puskinnak hazudja magát. 
Lábodi Ádám, Orosz Róbert
Lábodi Ádám, Orosz Róbert

Zajcev (Bajomi Nagy György), a település képességes polgármestere, háromembernyi árnyékot vet birodalmára. Ő a nagyember itt, a városlakók számára, s kissé megfáradt kakas a tyúkjai között. Ha volt valaha találkozása Bajominak hasonló karakterrel, ha – ne adj isten – állt valaha szemben egy ilyennel, akkor most bosszút állt rajta, mégpedig nemeset és emlékezeteset. A diadalmas romlottság petyhüdt szobra ez a figura. Anna, a felesége (Alberti Zsófi), ki magát Ányának szereti hívatni, nagyon fiatalon eshetett teherbe tőle, akkor, amikor már a polgármester szakított Jelenával, a mostani rendőrfőnöknővel (Vlahovics Edit), ki azóta is emlegeti parancsra elvetetett, közös magzatukat.  Kihűlt azonban ez a kapcsolat is, a polgármester mostanában titkárnő-szeretőjében, a fülig szerelmes – s nem is mindig buta –  Praszkovja Fjodorovnában (Nagy-Bakonyi Boglárka e.h.) leli lankadt kedvét.

Az események java része a polgármesteri hivatal uszodabelsőre hasonlító előcsarnokában játszódik. Khell Zsolt díszlete egyfajta vizuális följajdulás. Úgy lehetett, hogy hajdanán mindenki örült a türkizkékre festett falaknak, csak aztán megjelentek a talpnyomok az alsó négyzetmétereken, s muszáj volt elfedni őket. Rákentek hát egy, az eddigitől fájón különböző, tompa középkéket, a szokásos „jóvanazúgy” gondolat jegyében, így lett itt is olyan mellmagasságig érő olajfesték-lábazat, mint ami az iskolákban meg a kaszárnyákban szokásos. A mélyvíz és a pocsolya-jelleg erősítését szolgálják a férfiakra adott kékesszürke és piócaszín öltönyök, melyek közül csak néha rí ki a polgármesterné rikoltó vöröse vagy egy vállalkozóasszony ciklámenje. Remete Kriszta a bocsánatos vidékiség bizonytalan ízlésű jelmezeibe öltöztette a város idomulási indulattal megvert, buzgó, vagy épp anyagi gondokkal küzdő kádereit. 

Jelenetről jelenetre, fürtökben szakad föl a valóság. A siralmas jelent leginkább Lanyiszlavszkij, a tanító (Avass Attila) megrendítő figurája szimbolizálja. Kopott, homokszín zakója, földig lelógó, elgyötört aktatáskája, s a már kezéhez nőtt, kék fedelű iskolás füzet teszi tán, vagy pamacsokban éktelenkedő, fénytelen szöszhaja az ok, hogy a leghátsó sorban is érzékelhető penész-szag terjeng körülötte? Ezek is, mind, igen. De Avass Attila testtartása, bogárszerűen görnyedt háta, színtelen, nyikorgó beszéde jelzi leginkább a társadalom pillanatnyilag leggyengébb láncszemét. Nem egy nézőnek ugrik meg a pulzusszáma, amikor kiderül, hogy ez a semmicske ember árulja el a „nép” szabálytalan, de hát mégiscsak utolsó, lázongó akcióját. „Ebből vagyunk” (J.A.) 

Lábodi Ádám, Hartai Petra
Lábodi Ádám, Hartai Petra

S nincs menekvés. Thomas Mann A törvény című írásának van egy pillanata, amikor Mózes, aki véreit „minden más néptől különböző, Istennek elkötelezett, szentség és szellem meghatározta népi alakzattá” kívánta volna formálni, szemrevételezi csapatát, ezt a „civilizációk közt ingadozó, tanácstalan hordát, nemző férfiakat, szoptatós asszonyokat, próbálkozó ifjakat, taknyos gyermekeket”, s megfogalmazódik benne a kétségbeesett felismerés, amit úgy összegezhetnénk: ez az én népem. A szombathelyiek jóvoltából valami ilyesmit vagyunk kénytelenek érezni, bár a diagnózis megterheli a lelket. 

Kovács Márton muzsikáját hárman szólaltatják meg: Horváth Dániel (hegedű), Hotzi Péter (klarinét) és Peltzer Géza (szintetizátor) zenéje közben felvonul előttünk a helybéli elit. Az élcsapat: Lezsnyev, a hitetlen de aktív kórházigazgató (Szabó Tibor), Mulnyakov, az olajjal kenekedő ortodox pap (Horváth Ákos) és hosszútűrő felesége (Dunai Júlia), Zemszkaja, a jegyző (Gonda Kata), aki még „vacillál”, hogy nőket vagy férfiakat szeressen-e inkább. De még Gyerzsimorda (Balogh János), a Gogoltól örökölt nevű rendőr, Basmacskin, a behajtó, vagyis a Jégmezők Lovagja által küldött revizor (Kenderes Csaba) is, meg a többiek, mind-mind egyfajta szövegzenét állítanak elő. Partitúra pontosságúak, pattogóan feszesek a tömegjelenetek, nem szólva a főszereplők párbeszédeiről.

A kisvárosi ifjúság másod vonulatát Spekin (Jámbor Nándor), a nyúlként is megjelenő, málé szóvivő, a polgármesterlány helyi udvarlója, a másik Lezsnyev (Szabó Róbert Endre), az újságíró, és Bejerhold (Matusek Attila), az ellenzéki vállalkozó képviseli. A helyi királylány, Marja (Hartai Petra), a polgármesterék hízékony lánykája az egyetlen, akiben legalább nyomokban föllelhető némi tisztesség, de az is inkább csak a többség galádsága elleni kamaszos fölháborodás. Aztán ő is beáll a reménybeli haszonélvezők, majd a csoportosan pórázra fogottak közé.  

Fotók: Mészáros Zsolt, Weöres Sándor Színház
Fotók: Mészáros Zsolt, Weöres Sándor Színház

Lábodi Ádám játssza a vikingnek csúfolt vezérszélhámost, Hlesztakovot, a hullámlovast. Érdekes volt ő pályája elején is, figyelemre méltó a fehérvári előadásokban is, de most van az a pillanat, amikortól kezdve nem kell használni az „ígéretes” jelzőt vele kapcsolatban. Ez a szerep a pályára állás ünnepi perceit rögzíti. Megérkezett, belül van, bármivel terhelhető. Minden szakadozottságtól mentes, zeneileg is felépített, igen erős alakítás ez, a helyzetfelismerések és döntések virtuózan megkomponált mutatványa. S közben olyan laza és magabiztos, mintha valami meleg hátszél segítené. Nem elhanyagolható tény, hogy hajdan tanára volt a mostani előadás rendezője. Van egy remek, éles helyzet: Hlesztakov, mikor már érzi a pillanat uralásának lehetőségét, fölcsapja az állát, és egy pökhendi „Mert?”-tel egyszerűen megnémítja a másikat. Olyan ez, mintha a kocsmai darts vasnyilacskáját vágná a hápogó másik torkába. És nyer. 

Ebben az előadásban a sokat idézett mondat – „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!” – nem hangzik el. Mifelénk rajtunk nevetnek. S lassan mindenkihez beállít a szakmájára szabott Jégmezők Lovagja. Távoztakor hátat fordítani nem mer, csámpázva curikkol hát a szajrét rejtő szatyorral. S ha megszólalunk, hogy ezt talán mégsem, ezt nem szabad, ezt nem lehet, beszáll a kocsijába és fölröhög: „… Mert? Naugye.”

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.