Pókember - Irány a Pókverzum
2018.12.12.

Kihívót kapott a magyarok szenzációs animációja, a Ruben Brandt, a gyűjtő. A jövő évi animációs Oscar fő esélyeseként egy szuperhősös rajzfilmet emlegetnek, és még azt se mondhatjuk, hogy teljesen érdemtelenül. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Persze ha a papírformát vesszük, senkinek nincs esélye, csak a Disney-nek, amely az elmúlt 11 évben tízszer rakhatta ki a vitrinjébe az animációs filmnek járó szobrot. A Disney a Rontó Ralph 2-vel és a pixaros, hihetetlen jól sikerült A hihetetlen család 2-vel vesz részt a versenyben, de mivel olykor épp a különcöt, a szabályszegőt díjazzák még a fősodorbeli gálákon is, a játékosan bizarr Ruben Brandt, a japán hatásokat mutató Kutyák szigete, de akár még egy szuperhősös Sony/Marvel-film is esélyes lehet az Oscarra. Főleg azután, hogy a Golden Globe-jelölés mellett a jelentős amerikai kritikusszervezetek főbb animációs díjait is besöpörte.

A Pókember: Irány a Pókverzum! sok szempontból tipikus, de legalább ennyiből különleges filmje a kortárs Hollywoodnak. Már az is kuriózum, hogy hollywoodi filmsztárok helyett jópofa rajzfilmfigurákkal készült el, hiszen a szuperhősös animációknak eddig a tévében volt a helye. Pedig hát… Egy rajzolt világmentő akkor is helyzeti előnnyel indul a maga műfajában, ha így le kell mondani a filmben szerepeltethető sztárszínészekről. Az élőszereplős szuperhősfilmeknél ugyanis nem lehet elhessenteni azt a hátsó gondolatot, hogy mégiscsak egy latexgatyás, függönybe burkolt színészt rángatnak a zöld háttér előtt. Az illúzió sosem teljes, mert az a fajta mitikus világ, a képregénykockákból áradó hangulat, ami ezeket a történeteket végül ténylegesen modern mítoszokká avatta, hiányzik a valóságot sokkal földhözragadtabban leképező élőszereplős filmekből.

Egy rajzfilm plasztikusabban adja vissza azt az elrajzolt világot, amelyben a szuperhősök léteznek, és élénkebben teremti meg a képzelet erejét, amelyben az érzelmek átszínezik, a félelmeink és vágyaink torzítják a külvilágot. Zseniális színész Vincent D’Onofrio, de még nála is jobb, ha egy szuperhősfilmben a főgonosz üzletember, Wilson Fisk valóban többméteres szekrényként jelenik meg: kifaragatlan kőszikla, vállak közé csapott fej, az ellenállást nem ismerő, otromba vasakarat mintaképe.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A Marvel végre felismerte, hogy ezek a szuperhős-történetek valójában mesék, amiket épp a hétköznapjainktól messzire rugaszkodó animáció tesz hihetőbbé. Az új Pókember ráadásul a mainstream animáción belül is valami újdonsággal próbálkozik, és a digitális animációt oldszkúl képregény-esztétikával önti nyakon. Ez a film olyan, mintha egy képregényt keltettek volna életre modern akciófilmként: amint a pók megcsípi hősünket, az addig realisztikusra skiccelt világ kifordul, és egy comics lapjain találjuk magunkat. A kamasz belső hangjai szóbuborékban szólalnak meg, az ellenség osztott képernyőn támad, és hirtelen nyakig merülünk egy ijedt, önmagát kereső kamasz lelkivilágában.

A háromdimenziós digitális animációra utólag rajzoltak rá egy kétdimenziós réteget, ez a kevert stíl pedig különösen jót tesz az akciójeleneteknek, amik a fináléra már sokkal inkább hasonlítanak egy impresszionista festményre, mint egy kaszáló kézikamerával vett blockbusterre. Ha izgulni nem is lehet rajtuk, hiszen a rajzfilm eltörli a gravitációt, és a flaszterre placcsant szuperhős úgy tápászkodik fel a földről, mint a Kengyelfutó gyalogkakukk a szakadékból, gyönyörködni megállás nélkül lehet bennük. A Pókember: Irány a Pókverzum! alighanem az első hollywoodi film, amiben szépek az akciójelenetek: lendületesek, játékosak, szürreálisak.

Animációként tehát a lehető legtöbbet kihozza magából a film, de ugyanez Pókember-moziként már nem mondható el róla. Pedig van egy frappáns alapötlete: egybenyitja az egymással párhuzamosan létező univerzumokat és összeereszti a szuperhős különféle variációit, de nem ám az unásig ismerteket, hanem a legfurcsábbakat a fekete-fehérben létező noir-Pókembertől a pókját egy szuperrobotban tartó anime-lányon át a pókmalacig, aki nem más, mint a Bolondos dallamokból ismert Cucu pókemberes különkiadása. Ami ebből kikerekedik, az kétségkívül szórakoztató, tarkabarka mese, a posztmodern önirónia mintapéldánya, amely mégsem jut túl a saját magukat oltó metavígjátékok kötelező körein. Mára ennek a műfajnak is kialakultak a közhelyei, amiket a Deadpool-filmek példáznak a legjobban: az új Pókember ezen az ismert skálán mozog, majd pár önreflexív poén után ráfarol egy hagyományosabb eredettörténet vágányára.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Hogy a maga kétórás vizuális orgiájával végül nem felszabadítóan ötletes, hanem megterhelő filmélménnyé válik, annak az az oka, hogy a döcögős dramaturgia nem bírja el a rengeteg ötlettől roskadozó körítést. Szíve mélyén az új Pókember-film ugyanaz a sztori egy pókcsípéses kamaszról, mint az összes többi, de az író-producer páros, Chris Miller és Phil Lord ezt az oldalát nem tudja szépen kidomborítani a filmnek. Egy szokatlan, félig latin-, félig afro-amerikai Pókembert, Miles Moralest választanak főhősnek, aki Brooklynban él, és rendőrfőnök apja épp egy bentlakásos elitgimibe kényszeríti, a szuperhőssé válás pedig a pubertáskor tüneteként ütközik ki rajta először – de mindennek nem sok jelentősége van a későbbi univerzummentés szempontjából. Az új Pókemberből hiányzik az érzelmi megalapozottság, az apával és a nagybácsival felvetett konfliktusokat elmaszatolják, a hőssé és felnőtté válásnak így se tétje, se katarzisa nincs.

Lord és Miller A LEGO-kaland imádnivalóan túlhajtott őrületét próbálta átültetni egy képregényfilmbe, de most nem lett minden szupi szuper: az animáció valóban varázslatos, a köré kanyarított történet viszont csak döcög. Hogy aztán eldöcög-e egészen az Oscarig, az februárban kiderül.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2018