Puccini: A Nyugat lánya / Erkel Színház
2018.12.09.

Puccini volt a makaróniwestern ősapja. A budapesti Opera legújabb bemutatóján azonban a rendező, Vaszilij Barhatov erősen felforgatta az elbeszélést: se western, se tésztaöntet. MERÉNYI PÉTER ÍRÁSA.

Persze az olasz zeneszerző operát írt, nem pedig filmet forgatott, mint ötven-hatvan évvel később a világhírű rendező, Sergio Leone. Az eredeti szövegkönyv az amerikai aranyláz idején játszódik, az 1840-es, 1850-es évek fordulóján, Kaliforniában. Aranyásók között kezd kibomlani a történet. A főhősnő, Minnie, egy fiatal, egyedülálló asszony, fogadót üzemeltet, sőt, segíti is a nehéz sorsú férfiakat. Egy alkalommal idegen férfi érkezik a bányásztelepre, Dick Johnson, és rögtön kölcsönös vonzalmat érez egymás iránt Minnie és a kívülálló. Persze kiderül: az ismeretlen vendég igazából a rettegett rablóvezér, Ramerrez. Az útonálló azonban őszintén szereti a lányt, és mintha el akarná hagyni a bűnözés világát. Az aranyásók – élükön a seriffel – hajtóvadászatot indítanak a férfi ellen. Csak Minnie közbeavatkozása menti meg attól, hogy kivégezzék. Végül a fogadóslány és a bandita elhagyja Kaliforniát, hogy együtt új, szebb életet kezdjenek.
 
Gaston Rivero és Bátori Éva
Gaston Rivero és Bátori Éva
A mostani előadás rendezője, a harmincöt éves orosz Vaszilij Barhatov – a magyaros átírást részesítem előnyben – már rendezett a legnevesebb orosz operaházakban: a moszkvai Nagyszínházban (Bolsoj), és a szentpétervári Mariinszkijben is. Jelenleg a szintén szentpétervári Mihajlovszkij Színház művészeti igazgatójaként dolgozik.
 
A rendezői koncepció szerint A Nyugat lánya nem Amerikában, hanem Európában játszódik. Érdekes játék ez a címmel: mi is a Nyugat? A világ minden tájáról érkeznek ide emberek, a jobb megélhetés reményében – így történt ez a kaliforniai aranyláz idején is –, de csak nyomor, szegénység és megaláztatás vár rájuk. Az „aranymigráció” és a jelenkori bevándorlási válság között tényleg sok párhuzamot állíthatunk fel. Ebben az elbeszélésben Minnie nem fiatal kocsmatulajdonosként, hanem középosztálybeli özvegyasszonyként áll elénk, aki a bevándorlóknak, az illegális munkavállalóknak segít. A bányásztelep ennek megfelelően egymásra halmozott, óriási betoncsövek formájában jelenik meg a színpadon, ezekben laknak a migránsok. (A díszleteket Zinovij Margolin tervezte.) A második felvonásban kifejezetten hatásosan sikerült a rendezés: Minnie elegáns polgári otthonában bomlott ki a szerelmi melodráma. Máshol is meglepően jól működött egy-két rendezői ötlet. Például az indián szolgálólány muzulmán jelmezt öltött. No lám, a gazdasági egyenlőtlenség sokszor összefonódhat a rasszokkal.
 
A harmadik felvonásban viszont a rendezői koncepció felrobbantotta a művet. A szövegkönyv és a színpadi történet mintha sehol sem találkozott volna. A partitúra szerint az aranyásók a banditát üldözik, de mi azt látjuk, hogy Minnie a szeretőjét ápolja. A librettó szerint a férfit elfogják az erdőben, és fel akarják akasztani, ehelyett a bűnöző holtan fekszik a nappaliban. Az eredeti fináléban a szerelmespár elhagyja Kaliforniát és a nyomort, hogy jobb és szebb életet kezdjenek, a rendezés szerint mintha csak a túlvilágon találkozhatnának.
 
Szegedi Csaba és Bátori Éva (A képek forrása: Opera, fotók: Berecz Valter, Csibi Szilvia, Nagy Attila, Rákossy Péter)
Szegedi Csaba és Bátori Éva (A képek forrása: Opera, fotók: Berecz Valter, Csibi Szilvia, Nagy Attila, Rákossy Péter)
Úgy gondolom, vannak olyan művek, amelyek elviselik, sőt néha kívánják is, hogy hasonló módon átértelmezzék őket. Azok, amelyek elég szimbolikusak vagy meseszerűek. Néhány színpadi szó vagy mozdulat tényleg sok-sok dolgot jelenthet. Például „Váram sötét töve reszket, / Nyithatsz, csukhatsz minden ajtót” (Bartók: A kékszakállú herceg vára). Az, hogy a seriff lövöldözik, a bányászok pedig whiskyt vedelnek, talán sokkal kevesebb másodlagos jelentést vonz.
 
A Nyugat lánya nem tartozik a legtöbbet játszott Puccini-operák közé. A kaliforniai aranyláz után ötven évvel, 1905-ben egy amerikai színházi szakember, David Belasco nagysikerű színpadi produkciót készített The Girl of the Golden West címmel. Ez alapján készült az opera, amit 1910-ben mutattak be New Yorkban. A premier igazi sztárparádé volt: Toscanini vezényelt, és Caruso énekelte a férfi főszerepet. Ami a zenei stílust illeti, Puccini talán ebben a művében a leginkább németes: többen felhívták már a figyelmet a Richard Strauss-os és wagneres fordulatokra. Persze az olasz komponista harmóniavilága elképzelhetetlen egyfajta Debussyre emlékeztető modernizmus nélkül – csak azért sem írom le, hogy zenei impresszionizmus –, és természetesen a késő 19. századi itáliai dallamosság sem maradhat el.
 
Az elmúlt hónapokban nem láthattunk túl sok operabemutatót Budapesten. Az Andrássy úti palotát felújítják, az Opera társulata pedig külföldön szerepelt. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a fővárosban csak most kezdődött el az évad.
 
A három főszereplő véleményem szerint jó alakítást nyújtott. Most ezeket a szólamokat kettős szereposztásban éneklik, én az elsőt láttam. Bátori Évát egyre jobban kedvelem, Minnieként is remek volt. Csak egy dolgot éreztem zavarónak: a drámai kitörések alkalmával rendszerint hátra vetette a fejét, és ez egy idő után kissé modorossá vált. A rablóvezér, Dick Johnson szerepében az uruguayi-amerikai tenor, Gaston Rivero állt a színpadra. Igazi déli vérmérsékletnek tűnt; megvolt benne minden, ami kell: kalandvágy, lovagiasság, ellágyulás... Szegedi Csaba a seriff, Jack Rance szerepében biztos színészi és énekesi teljesítménnyel állt a közönség elé. A sok-sok mellékszereplő közül két alaposabban megformált karaktert emelnék ki. Balczó Péter a pultos, Nick szólamát, Kiss András pedig a mesztic – félig indián, félig európai – José Castro szerepét énekelte; mindketten emlékezetes alakítással szolgáltak. Az Operaház Zenekarát Kocsár Balázs vezényelte, a fúvósok hatásosan és szépen játszottak.
 
Mintha néhány rendező nem bízna a néző szellemi és érzelmi gazdagságában. Pedig rengeteg olvasat terebélyesedhet ki a befogadóban is. A Nyugat lánya valóban sok olyan társadalmi jelenséget vonultat föl, amit ma is ismerhetünk – nemcsak Nyugaton, hanem a Lajtától keletre is. Ilyen a nyomor, az agresszió, az alulképzettség, a megélhetési bűnözés, a szexizmus és a rasszizmus. Az operában az angolszászok megvetik nemcsak az indiánokat és a távol-keletieket, de még a spanyolokat is. A szereplők azonban nem feltétlenül ragadnak bele ebbe a megnyomorító környezetbe. Minnie elég független, bátor és együttérző: képes reflektálni a társadalmi kiszolgáltatottságra. Talán nem veszett el az emberiség emancipációjának az ügye. Puccini egy érzelmes és szociálisan érzékeny operát írt. Minek ezt a szájunkba rágni?
Helyszín:  Erkel Színház,  Időpont:  2018. december 1.