Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság
2018.12.06.

Hatos egyik pályatársa szerint ez az igényes kiállítású, szépen gondozott szövegű könyv „az év legfontosabb történelmi könyve”. LŐRINC LÁSZLÓ RECENZIÓJA.

Hatalmas freskót alkotott Hatos Pál Az elátkozott köztársaság című könyvében az őszirózsás forradalom koráról. Megszámlálhatatlanok a kompozíció szereplői, és mind külön él, sürgölődik, miközben az összkép egy lenyűgöző, szépségeket, tragédiát és humort sem nélkülöző gigászi infernó.
 
A precíz történész szerző betartja ígéretét, elsősorban nem utólagos bölcsességekkel szeretne boldogítani, hanem megértetni az egyes szereplők egykorú gondolatait, indítékait és ezen keresztül az őket – és általuk – sodró folyamatokat. Részletek sokaságával érzékelteti állítását: nem tervezett folyamatról volt szó, hanem a háború meteorbecsapódása utáni kataklizmáról, az egekbe érő hullámhegy után tízmilliókat tengerfenékig süllyesztő hullámvölgyről, ahol minden egyes szereplő, beleértve a vezető politikusokat is, óhatatlanul sodródott.
 

Látjuk a hátországi társadalom pattanásig feszülő ellentéteit, a pesti utcák egyszerre euforikus, fesztiválszerű és gyilkos tömegkáoszát, a Horvátországon, majd Magyarországon végigsöprő rabló-pusztító tombolást, ahogy a paraszti düh több mint félezer településen sodorja-vadítja magával a megfékezésére kirendelt erőket is. Éppen csak elmosolyodunk egy hazatérő fosztogatón, aki kifosztva találja a saját házát, és a következő pillanatban már látjuk az újabb drámai hullámot, ahogy a bosszúindulattal hazaáradó katonák tömegesen torolják meg szenvedéseiket a feleségüket kihasználó jegyzőkön, illetve zsidókon és papokon. Megképződik maga a bűnbakteremtés is: „mintha valakit keresnének, aki nagyot vétett”, írja egy tárgyszerű jelentés. Feltárul a brutális rendteremtés, melyben néhol a cionista gárda és a fehér különítményes tiszt vállvetve harcol, máskor a rettegő lakók a megszálló cseheket, románokat könyörgik be, csak legyen végre közbiztonság. De sokfelé a lakosság - gyakran az asszonyok - azért megteszik a magukét a rendért, és látjuk a „bázisdemokrácia és törvényszegés sajátos ötvözeteként” szaporodó nemzeti és a katonatanácsokat is ügyködni. („Népünk a maga erejét igazán még nem tapasztalta meg”, írta Bibó István a negyvenes években – hát 1918-ban volt rá alkalom.) Látjuk a düh pillanatait követő mámort is, a tánc- és menyegzőőrület karneváli forgatagát, sőt haláltánc-hangulatát, ahogy a mulatozók fittyet hánytak a spanyolnátha háborúnál is pusztítóbb tarolására. Végül a szívszorító bomlást a nemzetiségi végeken.
 
„Minden másképpen van” – idézi Hatos Pál a kortárs Karinthy Frigyes ismert írását, és ahogy minden jó históriás könyvből, ebből is kiderül, hogy tényleg minden másképpen volt, mint ahogy eddig, elfogultságainknak és elhallgatásainknak engedve elképzeltük. Nem, nem nyomorgott mindenki a háborúban, sőt milliószámra voltak haszonélvezők a nagy hadiszállítókon kívül is, részben az érdekeiket jól artikuláló szakmunkások, de még inkább a módosabb parasztok, akik felmentést is kaptak a frontszolgálat alól (egy főszolgabírói szabadságolási rendelet kertelés nélkül ki is mondta, hogy hány hold felett kell felmenteni mindenkit), és kihasználhatták az egekbe emelkedő élelmiszerárakat. Eközben a szegényparasztok, a városi középrétegek, köztisztviselők tömegei süllyedtek a korábban nem ismert kilátástalanságba, nem is beszélve a frontkatonák sokaságáról, vagy az országban bujkáló szökevényhadról.
 
Hatos megfigyeléseinek és adatainak sokasága mindenféle „tőrdöféselmélet” cáfolatává áll össze: másképp volt. Nem a szabadkőművesek, marxisták vagy zsidók „csinálták” a forradalmat, hanem a környülállások. Az az állapot, melynek sok közül csak az egyik vonását jellemzi, ahogy a háború végnapjaiban hátraarckor egy katona „alázatosan kéri” tisztjét, hogy „forduljon hátra, mert kilátszik a seggem”.
 
Ha lehetett volna egyáltalán ezen a helyzeten még rontani, akkor azt elsősorban nem Károlyi Mihály vagy hadügyminisztere, Linder Béla tette, ahogy hittük, hanem Wekerle Sándor és Tisza István. Az a Wekerle-kormány, mely fatalista nemtörődömséggel a bukás októberében még azzal bíbelődött, hogy Boszniának Magyarországhoz (!) annektálásáról fogadtasson el törvényt. (Igen, ideterelték volna a bosnyákokat, mint a birkákat, amit a trianoni döntéshozók szemére szokás hányni – amúgy okkal.) Vagy a Székelyföld katonai kiürítésével, aminek hírével Hatos szerint az olasz front összeomlását siettették. A gyáva hatóságok, és nem „az azóta hatalmas bűnbakká növesztett Károlyi” engedték oda az ellenségnek Fiumét egyetlen szó nélkül, két nappal a pesti forradalom előtt. Tisza István is inkább rontott a helyzeten konok rugalmatlanságával még az utolsó hónapokban is. Ő, aki nem tudta elképzelni, hogy hadirokkantaknak választójogot vagy földet adjon, utóbbit még pénzért sem. „Senki nem tett olyan szolgálatot a románoknak” mint éppen ő, idézi a szerző Alexandru Vaida-Voevodot. (Akinek személyét és Tiszáét is árnyalta volna, ha nemcsak az derül ki róla, hogy „simulékony román nacionalista” volt, de az is, hogy 1907-ben többször, ártatlanul és tettleg is meghurcolták a magyar képviselőházban – és ezt nem a Tisza-pártiak tették. Elégtételmámora innen is értelmezhető.) Hatos szerint Tisza ártott a vereség becsületes, de meggondolatlan bejelentésével október 17-én, amivel „lavinát indított el a fronton harcoló hadseregben”. 
 
De persze ez is másképpen volt. A szerző ahelyett, hogy Wekerlét vagy Tiszát nevezné ki új bűnbaknak, érzékelteti, hogy játékterük akkor már nekik sem nagyon volt. És persze Károlyiéknak sem. Téves az a megrögzött beállítás, hogy szélnek eresztettek egy ütős hadsereget, és nem tettek semmit az ország védelméért. A könyv megannyi jelentéssel, levéllel, naplóbejegyzéssel támasztja alá, hogy azok, akik éveket töltöttek fagyban-hőségben a lövészárkokban, egyszerűen nem akartak háborúzni többet, semmiért és senki ellen. („Most menjenek az urak”, hangzik fel innen, „hadd jöjjön az oláh”, hallatszik amonnan.) De hát az lenne a meglepő, ha nem így lett volna. Ezzel szemben nem, nem hitték Károlyiék naivan, hogy a történeti határok sérthetetlenek maradnak, és nem várták ölbe tett kézzel az antant-áldást. „Az elveszett vármegyék gondja már akkor tettekre sarkallta Károlyiékat, mikor a szomszédok még csak a csapataikat gyűjtötték. A területvédő propagandát már az első napokban elindították”, olvassuk. E program keretében született a „Nem, nem soha!” plakát vagy Teleki Pál etnikai térképe. Továbbá két héttel a forradalom után már kint voltak az utcákon az új behívási parancsok, és jóval nagyobb illetményt ígértek, mint ami a régi hadseregben járt. De ez sem érdekelt senkit. 
 
Másképp alakult a Károlyi-kormányzat gazdaság- és pénzpolitikája (a lehetőségekhez képest sikeres volt), de még a külpolitikája is jóval aktívabb volt annál, mint hittük, sőt e téren általában a közszereplők is másképp viselkedtek, mint várnánk, megfeledkezve a turáni átokról: meglepő egységben próbálták sokan kihasználni az ország érdekében a maguk csatornáit. Szép és persze szívszorítóan reménytelen, ahogyan szabadkőművesek és arisztokraták, szocialisták és protestánsok, zsidók és katolikusok próbálták rávenni kinti övéiken keresztül a döntnököket a könyörületre. (Utóbbiak majdnem elérték, hogy az antiklerikálisok kormányát egyedüliként épp a Vatikán ismerje el.) 
 
Annyira minden másképpen volt, hogy Hatos néha ahhoz képest is mást mutat be imitt, mint amit summáz amott. Ilyen például Linder Béla ominózus beszéde („nem akarok többé katonát látni”) és leszerelési rendelete. Előbbit egyszer, utóbbit kétszer is rövid úton „végzetesként” könyveli el, miközben mindkettőről precíz hivatkozásokkal és hosszan kifejti, hogy már nem osztott és nem szorzott. A hadsereg spontán bomlása olyan gyorsan zajlott, hogy amikor Linder beszéde előtt egy nappal végiglátogatta a budapesti laktanyákat, ott összesen csak hat közlegényt talált. Még a katonai kórház is úgy kiürült, hogy a halottaskocsi bakján a főorvos ült. Hatos, ahogy más komolyan vehető szakemberek eddig is, azt állítja, hogy ettől a lezüllött hadseregtől tényleg minél előbb meg kellett szabadulni. És fölöslegesen nevezi „végzetesnek” Tisza október 17-i bejelentését, ugyanis éppen a könyv győz meg arról, hogy Linder és Tisza összes őszi tette együttvéve is csak diszkrét beleköhintés volt a szélviharba.
 
A kötet nem segít továbbépíteni a Tisza-kultuszt, ugyanakkor árnyaltan ábrázolja Károlyit, a fontos lehetőségeket „arisztokrata nonchalance-szal” elszalasztó grófot, akiből hiányzott „a tettre kész határozottság”, nem lévén „politikai animal, aki mindent és mindenkit alárendel a hatalmi politikának”. Látjuk, ahogy október lázas utolsó napjaiban, amikor telefonközpontos kisasszonyok, újságírók és szökött tisztek sokasága intézkedik országos ügyekben igen határozottan, egyedül Károlyi ül udvarias tétlenségben, a király hívását várva. Látjuk, ahogy sodródik balra a naiv Jászi Oszkár vagy a ravaszdian kártékony Kunfi Zsigmond hatására is, kiszolgáltatva a főgonosz Pogány József-animálta katonatanácsnak. De az is kiderül, hogy ellentétben a közvéleménnyel, kezdettől mindvégig reális pesszimizmussal és pontosan tudta: elkésett. Előkelő rezignáltsággal viselte, hogy elkapta a spanyolnáthát, vagy hogy kastélyát feldúlták a parasztok, és alkotmányjogi eleganciával hárította el a köztársasági elnöki posztot is, amíg tudta. Alig tudott valamit elérni, de egy ponton mégiscsak képes volt sarkára állni, amiből nem engedett, és ez saját irdatlan földjének felosztása volt a rászorulók között. Egy holdbéli alak…
 
A „minden másképpen volt” revelációérzése nem jelenti azt, hogy ne tudnánk, Hatos megannyi állítását más történészek már megelőlegezték korábban, de ő kitűnően szintetizálja és építi tovább munkásságukat, könnyedén zsonglőrködve a lenyűgöző mennyiségű szakirodalommal és forrásanyaggal. Elfogultan tán, de hiányoltunk e tengerből egy cseppet, a Károlyi körül kritikus és éles szemmel forgolódó Drozdy Győző visszaemlékezéseit. De bőségesen kárpótolt rengeteg eddig nem ismert forrás, például Ritoók Emma memoárja, ami remélhetően ennek nyomán majd megjelenik nyomtatásban is.
 
Ha már a szakirodalomnál és forrásoknál tartunk, szólnunk kell a könyvkiadók megrögzötten olvasógyűlölő megoldásáról: a kötetvégi, fejezetenként újraszámozódó hivatkozások lajstromáról, amiből művészet egy-egy alapállítás támasztékát kibogarászni, pláne mikor a névmutató sem terjed ki a jegyzetekre. Ráadásul nem szerepel a kötet végén irodalomjegyzék (miért nem?!), ami a jegyzetek rövidítéseit segítene feloldani. Néha egy izzasztó bogarászás végén el is bizonytalanodunk. A március 21-i hatalomátadás esete például hagyományosan neuralgikus pontja az 1919-es sztorinak. Hatos szerint Károlyi aláírta a lemondásáról szóló kiáltványt, és megjegyzi, hogy az elnök „életművének legjobb ismerője, Hajdu Tibor legutoljára azt írta: tisztázatlan a kiáltvány keletkezésének története”, vagyis arra utal, hogy már maga Hajdu is lehetségesnek tartja Károlyi lemondását. Ezzel szemben Hajdu az adott helyen azt is írja: „az elterjedt beállítás, hogy Károlyi március 21-én átadta a hatalmat, a tényeket ismerők részéről tudatos hazugság”.  Ettől még lehet, hogy Hatosnak igaza van lemondás-ügyben, de akkor vagy nem kellett volna Hajdu nevét idekeverni, vagy vitába kellett volna szállni vele. 
 
Kulcskérdés az 1918-as rendcsinálás áldozatainak száma is. A szerző szerint „legalább ezer névtelen ember vesztette életét a statáriális kivégzések és megtorlások nyomán”, amit egy jegyzetben szakmunkákkal támaszt alá. Viszont egy korábbi jegyzetben az szerepel, hogy más források szerint országosan csak félezer áldozat volt. A szerkesztési keverés egy ekkora munka esetében érthető, de nem világos, mi lehet az eltérő becslés oka, és hogy a szerző a főszövegben miért a kétszer akkora szám mellett teszi le a voksot, a dilemma jelzése nélkül.
 
Egy sor fontos forrás keletkezési idejére a jegyzetből sem derül fény (pl. Csáth Géza kritikus sorai az 1914-ben lelkesedőkről, vagy az 1918 őszén kulcsszereplő Mehringer Rezsőné telefonközpontos 1957-ben publikált emlékéről). Sokszor tényként és nem értesülésként olvasunk olyan adalékokat, melyek szubjektív emlékekre, Színházi Élet-színesekre támaszkodnak. Mindez azonban egyszerűsíti a szöveget, vagyis, be kell látni, vállalható áldozat az olvasmányos stílus oltárán.
 
Mert a könyv egyik nagy erénye – ez talán már a fentiekből is kiderült – a briliáns, lebilincselő szöveg, amely különben meghökkentően aktuális allúzióktól sem mentes. Óhatatlan azonban, hogy ebbe az érzékletesen sodró szövegfolyamba becsúszik néhány képzavar. Viszont a legkeményebb társadalmi regényekkel felér, ahogy például bemutatja az urukat orosz hadifoglyokkal helyettesítő szalmaözvegy parasztasszonyokat, a többnejűség és a határidőre kötött átmeneti házasság elméletét és gyakorlatát, majd a hazatérő, lelkileg-fizikailag eltorzult katonák rideg, néha gyilkossággal végződő fogadtatását. A száraz jelentésekből, emlékfolyamokból expresszív vágástechnikával ollóz ki egy-egy mondatot: „Neked is jobb lett volna, ha a gránát egészen széttép, mit kezdjek egy ilyen nyomorult emberrel”.
 
Riportszerűen közvetíti a politikai eseményeket is, benne színpadra kívánkozó politikuskarakterekkel és tébláboló, botorul lelkesedő irodalmi hírességeinkkel. A falnak lapulva reszketünk a Tisza-gyilkosság alatt, uradalmi szalmakazlak mögé rejtőzünk a szociáldemokraták kampányának vidéki elvadulásakor, kapkodjuk a fejünket a kommunista gengszterek gátlástalan utcai lövöldözése közben.
 
Hatos egyik pályatársa szerint ez az igényes kiállítású, szépen gondozott szövegű könyv „az év legfontosabb történelmi könyve”. Talán még keveset is mondott. A kötekedő hajlamú recenzens sem tud mást megállapítani, mint hogy ez a mű bizonyosan a 20. századi magyar történeti irodalom egyik megkerülhetetlen klasszikusa lesz. 
Szerző:  Hatos Pál,  Cím:  Az elátkozott köztársaság,  Kiadó:  Jaffa Kiadó,  Kiadás éve:  2018,  Oldalszám:  488 oldal,  Ár:  3490 Ft