Tudjuk jól, hogy a remake mellett igencsak ritkán szólnak művészi, esztétikai szempontok. (Ezen belül talán a régebbi művek újrafényezésében, aktualizálásában van még némi tétje a tehetségnek.) Az amerikai stúdiók leginkább azért „honosítanak” a francia vígjátékoktól a japán horrorokig mindent, ami használható, mert a hazai piacon alig él meg a külföldi, feliratos film, az átlagnéző jobban szereti az ismerős közegben, ismerős nyelven, az ismerős viszonyokhoz idomított alkotásokat.
Vélhetően így lehet ez a magyar átlagnéző esetében is, nálunk mégsem vált a filmgyártás szerves részévé a tudatos másolás. Valahogy ciki nem eredeti ötlettel előrukkolni. Ahogy ciki volt a régi magyar filmek modernizálása (Meseautó; Egy szoknya, egy nadrág), és a remek alkotók, illetve a filmszemle fődíja ellenére is ciki volt az Amerikai szépség mintájára elkészülő Magyar szépség.
Azt is tudjuk, hogy a Teljesen idegenek remake jogait több helyre is eladták, vagyis, hogy úgy mondjam, nem egyedül estünk bűnbe. És azt is értem, hogy miért csaphattak le rá a producerek: zseniális alapötletre épül az alkotás, könnyen adaptálható más nyelvi és kulturális környezetre (mert nem is nagyon van mit adaptálni: az elfojtott titkokat és a homofóbiát mindenki érti), érthető és húsba vágóan humoros, minden megvan benne, ami anyagi szempontból is sikerre vihető. Ha Paolo Genovese filmje nem is volt tökéletes, számomra mégis a tavalyi év egyik kellemes meglepetésének számított.
A magyar változat itt-ott persze eltér az eredetitől, hol radikálisan, hol alig észrevehetően. Goda Krisztina és állandó alkotótársa, Divinyi Réka a vacsorát szilveszter estéjére időzíti, a nagy fogadalmak éjszakájára, amikor az ember önkéntelenül is leltárt készít az elmúlt évről. Ez alkalmat ad néhány keserédes, ám tényleg jól ülő poénra a Himnusszal és a közös énekléssel kapcsolatban, ám kissé tompítja is a dolog tétjét. Az eredetiben egy megszokott, teljesen hétköznapi este vesz váratlan fordulatot azzal a játékos felvetéssel, hogy vajon mennyire dúlná szét egy baráti társaság életét, ha pár pillanatra bekukkanthatnának a kulisszák mögé, a jól leplezett csalások, önámítások és elfojtások világába.
 Jelenetek a filmből |
A magyar verzió ott is eltér, hogy a vendéglátó itt egy elvált, középkorú és némiképp megkeseredett nő, aki messze nem ott keresgéli a boldogságot, ahol az élet kínálná fel neki. És még akad néhány saját ötlet itt-ott, inkább gyöngébbek és erőltetettebbek, ám mindezek ellenére a BÚÉK-ban is az az igazán jó, ami a Teljesen idegenekben is jó volt. Talán csak egyetlen igazán radikális eltérés van az olasz filmhez képest: a végkifejlet. Genovese filmjének végső fordulata a maga humoros módján a pokol még mélyebb bugyrába lökte a nézőt, és nem is nagyon kételkedtünk az emberismeretében.
A titkok arra valók, hogy titkok maradjanak, az elfojtás, a tagadás sokkal erősebb, mint az őszinteség iránti csalóka és kétélű vágy. Igazi (és felszínes) boldogság tán nem is létezhet elhallgatás, valamilyen fokú önbecsapás nélkül, mondta ki a fájó diagnózist. A Teljesen idegenek épp azért ütött nagyot, mert a feltárt titkok katarzisa csak a nézőben érte el a megfelelő hatást, a filmbéli szereplők a kockázatmentesebb megoldást választották, visszatértek a rajtkockára, a hazugságok langymeleg világába, és élték tovább gondtalannak és kereknek látszó életüket. Csak mi maradtunk az igazság terhével.
A BÚÉK e tekintetben sokkal felszínesebb és fecsegőbb. A drámaiság helyett a vígjáték irányába mozdul el, a kibeszéltség ellenére is felületes marad. Úgy is mondhatnám, hogy lebutítja (megengedőbben: lekerekíti) az eredeti éles látleletét, miközben a néző munkáját is elvégzi: megcsócsálja az üzenetet. A BÚÉK inkább a Teljesen idegenek illusztratív másolata, képeslap-verziója. Ahogy a felvezető, remek zenére összevágott képsorok is bármikor elmennének Budapest reklámjának, turisztikai országimázsnak (ugyanitt repülőjegy eladó, hogy parafrazáljuk az ismert viccet), ami nem baj, csak teljesen idegenként hat. Persze érteni véljük a rendezői szándékot: a csillogás, a díszlet mögé pillantunk most be, ám ez így kissé didaktikus, viszont annál tetszetősebb.
 A képek forrása: MAFAB |
Egyedül a színészekre nem lehet panasz. Kivétel nélkül meggyőzően hozzák a karakterüket, pontosan váltanak viccelődésből csontig hatoló drámába, és vissza. Nem véletlenül: a Teljesen idegenek inkább kamaradarab, mint film, ezért nagyon sok minden múlik benne a színészi játékon, érzékenységen, pontosságon, s ezt Szávai Viktóriától Elek Ferencig mindenki meg is hálálja. Az, hogy nem tudják olyan mértékben kiaknázni az alkotásban rejlő valamennyi lehetőséget, ahogy az eredeti, nem az ő hibájuk, inkább rendezői és dramaturgiai tévedés.
Goda Krisztinának a sok pénzbe került, ám kissé bátortalanra sikeredett Veszettek után már nagyon jól jönne egy újabb közönségsiker. Ilyen értelemben a BÚÉK választása érthető, csak kár, hogy teljesen hiányzik belőle az a jó értelemben vett könnyedség és irónia, ami a Csak szex és más semmiben még megvolt. Bár abban is biztos vagyok, hogy aki nem látta az olasz filmet, az nagyon dicsérni fogja az eredeti alapötletet, a fordulatokat, a szellemességet. Genovese ezúton is köszöni.