Szenteczki Zita: Már az egyetemen is volt operavizsgánk, akkor Gluck Orfeusz és Euridikéjét rendeztem. Nagyon más egy eleve adott zenével dolgozni, mint létrehozni valamit a nulláról. Két éve rendeztem szintén itt, az Operettben a Szegény Dzsoni és Árnika című előadást, aminek Szirtes Edina Mókus írta a zenéjét, a dalszövegeit pedig Závada Péter. A szövegeket most is Péter írja, a zenét viszont ezúttal Ádám Rita és Darvas Bence szerezte hozzá.

 

 

SzZ: Igen, én választottam. Úgy éreztem, hogy ennek a darabnak a kérdései foglalkoztatnak, a költőisége, képisége inspirál. És nagyon alkalmas zenés adaptációra. Már gyerekkoromban sem nagyon szerettem a mesékben az álomkeretet, nagyon tét nélkülinek éreztem. Az álomkeret helyett a szereplők nálam egy egész életet járnak végig, felnőnek, megöregszenek a darab során. Így először gyerekszereplők játsszák Tyltylt és Mytylt, aztán fiatalok, majd felnőttek, végül idősek – ezért is van olyan sok szereplő a színlapon.

 

 

SzZ: Igen, és nagyon örülök, hogy ebben szabad kezet kaptam. Nekem rengeteget számít, milyen légkörben dolgozom. Ha az alkotók közt összhang van, az átragad a színészekre, műszakra, mindenkire. Sokakkal a csapatból már sokadszorra dolgozom. Bíró Bence dramaturg például sok éve a szövetségesem. Widder Kristóf koreográfussal ez már a negyedik közös munkánk; az a nyugalom, figyelem és fegyelmezettség, ami belőle árad, nagyon fontos nekem. Závada Péter írja a dalszövegeket, remekül tudunk közösen gondolkodni. A szövegkönyvbe Kautzky-Dallos Máté is besegített. A látványt Michac Gábor tervezte, ez a szürreális, fantasy-s világ nagyon illik Gáborhoz, és menő, hogy ki tudott találni egy olyan teret, amiben ez a rengeteg képváltás és szereplő jól működik, pedig nagyon kicsi színpadról van szó. A már említett Ádám Ritával, Darvas Bencével, továbbá Varga Vincével most dolgozom először. Bencét és Ritát nem ismertem korábban, de az első találkozástól tudtam, hogy megvan a közös hang. A mozgóképet Varga Vince készíti, ő az előadás fénytervezője is. Ez az első közös munkánk, de nagyon közel áll egymáshoz a vizuális ízlésünk, és a munkához való hozzáállásunk. Aki belsős és szorosan az alkotócsapathoz tartozik, Mihalics János, a zenei vezető. Rengeteg tapasztalatával nagyon sokat segít a részletek kidolgozásában.

 

 

SzZ: Alapvetően klasszikusabb zenei irányt kell elképzelni. Nagy, színes hangszerelésű. Minden dal egy kicsit más, de jellemzi az egészet egy tangós, kuplés, sanzonos hangulat. 

 

 

SzZ: A kék madár tartalma és filozófiája szerintem is felnőtteknek való, de biztos vagyok benne, hogy mindannyian más-más szálakhoz, gondolatokhoz fogunk kapcsolódni benne, és ez igaz korosztályos szinten is. Igazából ez nehéz kérdés, mert bár egy meséből indulunk, aminek gyerekek a főszereplői, ahogy halad az idő, lassan felnőnek, egyre bonyolultabb kérdésekkel, helyzetekkel kerülnek szembe, egyre csalódottabbak lesznek, de végig kell menniük az úton.

 

 

SzZ: A benne megjelenő különböző halálfelfogások, az, hogy az emlékezés hogyan tud életben tartani valakit, hogy hogyan nézünk szembe a félelmeinkkel. Nagyon sűrű ez a szöveg. Jó kihívás a szimbolikus karakterek emberi megfogalmazása; a kutya egy krisztusi karakter, aki azt mondja, ha bántja az ember, akkor is hű marad hozzá, és vele szemben ott a macska, aki lázad az emberi elnyomás ellen. Rendezőként persze nagyon érdekel az egész képi megvalósíthatósága is.

 

 

SzZ: A díszlet, amit kitaláltunk, az út motívumára épül. Ennek a díszletelemnek folyamatosan tud változni a forgása és a színe, de tulajdonképpen egy nagy üres tér az egész, mert a Kálmán Imre Teátrum színpada nem alkalmas hatalmas díszletváltásokra. A jelmez színes és hangsúlyos, ami jó kontrasztot alkot a tér csupaszságával. Tyltyl és Mytyl otthonából színesedik ki minden.

 

 

SzZ: Mind másképp. Abban az évben, amikor diplomáztam, hívott a Kerekasztal dolgozni. Egy Balázs Béla-mesét csináltunk, A csendet. Talán Gáspár Ildikó ajánlotta akkor Mácsai Pálnak, hogy jöjjön el, és nézze meg ezt az előadásomat. Tetszett neki, aztán felhívott, hogy küldjek még vizsgarendezéseket. Mikor megnézte őket, felkért, hogy csináljam meg a Pionírszívet. Az Operettben még az egyetem alatt csináltam az első munkám, a Szegény Dzsoni és Árnikát. A halál kilovagolt Perzsiából pedig már régi álmom volt, ami a Trafóban a Staféta pályázat segítségével jött létre. 

 

 

SzZ: A halál kilovagolt Perzsiából fontos középiskolai olvasmányélményem. Különben sokan nem értették, hogy mik a kapcsolódási pontjaim ehhez a történethez, de engem nem annyira az alkoholizmus, a függőség motívuma érdekelt elsősorban, hanem az emberek közti falak és a kommunikáció nehézségei. Vagy például, hogy mit hozunk magunkkal otthonról, és hogy ez milyen abszurddá képes tenni emberi kapcsolatainkat.

 

 

SzZ: A rendszerváltás előtti időszak most is érződik. Nyilván van most egyfajta visszarendeződés is, amelyben újra aktuálissá válnak a könyv sorai, de elég az is, ha körbenézünk a városban vagy beszélgetünk a szüleinkkel, nagyszüleinkkel. Nem érzem annyira távolinak a szocializmust, bizonyos rétegei velünk vannak még mindig.

 

 

SzZ: Persze, szeretnék majd saját csapatot, saját színházat. Szívesen tanítanék is, idén kezdtem el a doktori iskolát a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

 

 

SzZ: Azt látom, hogy egyre kevesebb a lehetőség a független csapatok számára. A Trafó rengeteg produkciónak ad helyet a külföldi előadásokon felül, ami nagyon jó, de így például egy év is eltelik két Perzsia-előadás között. A független előadások megszervezése iszonyú sok energiát emészt fel, nagyon nehéz így ezeket a produkciókat életben tartani. Azt kevésbé tudom elképzelni, hogy egy kőszínházat igazgassak, de egy befogadószínházra vagy egy bázisműhelyre nagyon nagy szükség lenne, ahol az előadásaim nem kerülnek le pár alkalom után, hanem tudnak fejlődni. Jó lenne egy hely, amit sajátomnak érzek. Persze nem azt szeretném, hogy csak az enyém legyen: közösségekben szeretek gondolkodni, alkotni.

 

 

SzZ: Tudom, és ezt szívesen csinálnám. Engem nagyon érdekel, hogy tudunk arról beszélni, ami velünk történik.

 

 

SzZ: Visszatért a rendszerváltás előtti áthallásosság, és szinte mindenbe bele lehet látni a politikát. Nagyon felvállaltan, fórumszerűen nem igazán létezik politikai színház, inkább összekacsintósan. Többnyire én is nagyobb témákhoz nyúlok, amelyek általánosan érthetőek, de nagyon szívesen néznék olyan előadásokat, amelyek ezt bátrabban csinálják. Abban biztos vagyok, hogy nem szabad ezt a pártpolitikai kérdésekre szűkíteni, mert az nagyon leegyszerűsíti a politikáról való beszédet és a művészi megszólalást.