Carlo Montanaro a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara élén
2018.12.04.

A zene nem verseny, még kevésbé sport, ám ebben a világban is értelmezhető a „hazai pálya” fogalma, amely itt is vitathatatlan előnyökkel jár. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Carlo Montanaro életrajzában fontos szerepet játszik, hogy Zubin Mehta volt az, aki felfedezte az eleinte vonós muzsikusként tevékeny olasz karmestert. A magyar közönség a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon ismerkedett meg vele, majd a Nemzeti Filharmonikusok alakítottak ki gyümölcsöző együttműködést az energikus és szuggesztív művésszel: előbb Verdi ritkán hallható operáját, A kalózt vezényelte az együttes élén 2013 áprilisában, majd emlékezetesen drámai, látomásos és sodró lendületű Verdi-Requiemet hallhattunk tőle 2014 novemberében, később 2015 áprilisában Verdi Quattro pezzi sacrijából szólaltatta meg a Stabat Matert – Rossini azonos szövegre komponált művével egy estén. A közelmúltban a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara hívta meg, s a műsor ezúttal is elegánsan koherensnek bizonyult: Weber Oberon-nyitánya (1826) után Schumann a-moll gordonkaversenyében (op. 129 – 1850) kísérte az együttes Perényi Miklós szólóját, a hangverseny második részét pedig Brahms 2. szimfóniája (D-dúr, op. 73 – 1877) töltötte ki.

Carlo Montanaro
Carlo Montanaro
Montanaro a felsorolt korábbi koncerteken kétszeresen is „hazai pályán” játszott: egyrészt az olasz repertoárból szólaltatott meg jeles műveket, másrészt ezek mind olyan alkotások voltak, amelyek valamilyen módon a zene drámaiságának lehetőségeit aknázzák ki. Nyilvánvaló ez A kalóz esetében, de a Requiem színpadias fogantatását sem kell bizonygatnunk, és a Quattro pezzi sacri Stabat Materét, valamint Rossini azonos műfajú alkotását is joggal tarthatjuk drámai zenének. (Montanarónak volt olyan koncertje is az NFZ élén, amelynek műsorán Dvořák műveit szólaltatták meg: az Újvilág-szimfóniát és a Gordonkaversenyt – ezt a programot sajnos nem hallottam.) Most azonban a német repertoár területén kalandozott a karmester, és csupa szimfonikus művet vezényelt – a hazai pálya után tehát sportnyelven szólva idegenben játszott – és teljesítményét problematikusnak éreztem.

Weber Oberon-nyitányát a karmester keze alatt a koncert legjobb, legharmonikusabb produkciójának találtam: világos formálás, erőteljes hangzás, élénken megrajzolt témakarakterek. A karmester és a zenekar együttműködését is gördülékenynek mondhatjuk, s a mű hatáselemeit is éppen a zene által megkívánt arányokhoz igazodva dimenzionálta Carlo Montanaro. Nem volt jelentős ez az előadás, de jól kivitelezett, tisztes repertoárprodukciónak nevezhetjük, amelyben a Rádiózenekar is legjobb képességeit mutatta vendégének keze alatt.

Perényi Miklós művészetének legnagyszerűbb értékeit mozgósította a Schumann-csellóverseny ideális tolmácsolása érdekében: átszellemülten, a művel azonosulva, feltétlen odaadással játszott; teljesítményében, mint máskor is oly sokszor, szétválaszthatatlanul eggyé váltak a hangszeres és zenei megnyilvánulások – egész pódiumjelenlétét áthatotta az alkotás iránti alázat. Ennek megfelelően vonója alatt életre kelt a Schumann-versenymű jellegzetes, tömör egysége, amelyben egyszerre van jelen a sötét-izgatott zene élénk energiája és a líraiság. Montanaro ugyanakkor, úgy találtam, bár korrekt módon kísért, a jelek szerint nem tudta átvenni a nagy muzsikus emelkedett előadásának hullámhosszát, kívül maradt a Perényi-interpretáció körén. Perényi az ünneplésre válaszolva Bach C-dúr szólószvitjének (BWV 1009) Prélude-tételét játszotta ráadásként.

A szünet után, Brahms 2. szimfóniájának előadásában Montanaro egyszerű módszert választott: felpörgette a derűs, dinamikus mű előadását anélkül, hogy az előadás hangszeres kivitelezését gondosan megmunkálta volna. Lehengerlő tempók, forszírozottan dús hangzás, drámai kontrasztok, éles hangsúlyok – csupa olyan hatáselem, amely biztosan célba talál, különösen ebben a műben, amely magában hordoz valamit a pasztorális kompozíciók derűjéből, de az eksztatikus tombolás pillanatai sem idegenek tőle. Ennek eredményeképpen a tolmácsolásban sok olyan pillanat követte egymást, amelyet túldimenzionáltnak, hatásvadásznak érezhettünk. Ez már az első tételben is megfigyelhető volt, de leginkább mégis a lassú második tételben (Adagio non troppo) és a fináléban (Allegro con spirito) keltette az előadás a szellemi fedezetnélküliség benyomását: az Adagióban a széles dallamok espressivója olykor kifejezetten ömlengésbe csapott át, a finálé pedig legtöbb paraméterében kifejezetten kulisszahasogatón hatott. Brahms 2. szimfóniáját lehet – sőt bizonyos részletekhez érve kell is – eksztatikusan előadni, de ennek a vérmérsékletnek belülről kell fakadnia, mély átélés és igazi, elementáris indulatok eredményeként. Ezúttal nem erről volt szó, inkább tudatosan alkalmazott, sikerorientált marketingvezénylésről. A siker nem is maradt el, a közönség tombolva ünnepelte ez előadást – maga az előadás azonban túlzó volt és hiteltelen, a zenekari játék minőségét tekintve pedig nem megfelelően kidolgozott.

A Rádiózenekar kitűnő együttese persze megérdemli a tapsot, de nem a művészi magára hagyottság árán: jelenlegi kitűnő karmestere, Kovács János nem ilyen felületesen szokott felkészülni egy-egy produkcióra. Ráadás ezt a művet követően is elhangzott: Glinka Ruszlán és Ludmilla-nyitánya ugyanolyan hatásvadász módon felpörgetve szólalt meg Montanaro keze alatt, mint a Brahms-finálé – és a kidolgozása is hasonlóan slamposnak bizonyult. Bízom benne, hogy nem tévedtem, amikor korábbi fellépései alapján Carlo Montanarót tehetséges, kiváló karmesterként jellemeztem – remélem, későbbi fellépésein ismét visszatér korábban megismert értékeihez. 
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2018. november 27.