Beszélgetés Leo Nuccival
2018.11.25.

November 27-én A két Foscariban lép a Müpa színpadára a hetvenhat esztendős Leo Nucci. A legendás baritont a Verdi zenéje iránt érzett szeretetéről és e ritkán hallott operáról kérdeztük. Valamint arról, hogy miért is ír operát Beethovenről? CSABAI MÁTÉ INTERJÚJA.

Revizor: Mielőtt felhívtam volna, utánanéztem az interneten: épp negyven éve robbant be a nemzetközi operaéletbe a Luisa Miller apaszerepével Londonban. Elérkezett már az az idő, amikor vissza-visszatekint a karrierjére?
 
Leo Nucci: A karrieremre? (nevet) Milyen karrieremre? Hosszú-hosszú idő telt el, annyi igaz, de minden nap egy új nap. Mire kíváncsi?
 
Leo Nucci
Leo Nucci
R: Például úgy tudom, az utóbbi időben megtanult csellózni. Mi motiválja új dolgokra?
 
LN: A zene az életem, nem épp egy egyszerű foglalkozás, de rendkívül örömteli. A cselló előtt harsonán játszottam, állandóan azon töröm magam, akár hangszeren játszom, akár énekelek, hogy jó muzsikát hozzak létre. Ami nem könnyű. Van, hogy szörnyen játszom, de tanulok, tanulok, állandóan új dolgokat. Persze elsősorban énekes vagyok. Nem könnyű ennek a lényegét visszaadni, de a kulcsa az, hogy a zenének minden pillanata új. Nem lehet a végére érni. Most hetven— te jó ég, hetvenhat éves vagyok. A két Foscarit is rengetegszer játszottam már 1979 óta, rögzítettem is. Remélem, a budapesti közönség is örömét leli benne, szerintem kifejezetten jó, hogy koncertváltozatban hangzik el. A színpadi előadás – különösen a műfajnak ebben az időszakában – sokszor csak eltereli a figyelmet.
 
R: Ezért kezdett komponálni? Hogy a zenének egy új arcát ismerje meg?
 
LN: Nahát ezt honnan tudja? Éppen a számítógép mellől keltem fel, amikor hívott, egy két csellóra írt átdolgozáson munkálkodtam. Az egyik barátommal írtunk egy operát Beethovenről, jövőre, Piacenzában fogjuk bemutatni. Persze nincs könnyű dolgunk, ma az emberek állandóan az újdonságot keresik, mi csak egyszerűen jó zenét akartunk írni. Mondhatnám persze úgy is, hogy „hagyományos” zenét, de ez nem sokat jelentene.
 
R: Sok énekes kénytelen 60, vagy akár már 50 évesen visszavonulni, Ön viszont még mindig fellép. Hogyan tartja karban a hangját?
 
LN: A mai napig 30-40 perccel korábban érek oda a próbákra, hogy beénekeljek. 1967 decemberében debütáltam a színpadon, ennek tehát már több mint ötven éve. Sokszor megkérdeztem magamtól: miként lehet, hogy soha nem volt gond a hangommal? Talán azért, mert szerencsés fickó vagyok. Vagy azért, mert tudom, hogy ez a munka komoly fegyelem. Nem karrier, nem pénz, nem hírnév, nem a divo-szerep, hanem fegyelem. Lehet, hogy túl szigorú vagyok, de most csak magamról beszélek, mást megítélni nem akarok.
 
R: Verdi különleges helyet foglal el az életében. Miért szereti annyira a zenéjét?
 
LN: Verdi operáiban megtalálom a hősiességet, a bátorságot, az erkölcsöt, amit a sajátomnak érzek – a magam életszemléletét. Nagyjából kétezer előadásban játszottam már a műveit, de az utóbbi 15-20 évben szinte kizárólag az apafigurák szerepeiben. Ezekben érzem magam otthon igazán, ebben fedezem fel a régifajta moralitást és humanizmust. Szeretem Wagnert, Donizettit is, de a Grál-legendánál érvényesebb számomra Verdi, akinek a zenéje mindig élettel tölt el.
 
R: A két Foscari egy kevéssé ismert, korai Verdi-opera. Mi teszi értékessé mégis?
 
LN: Verdi idejében A két Foscarit ugyanaz a szopránénekesnő, Marianna Barbieri-Nini mutatta be, mint a Macbethet. Miért? Úgy vélem, Lucrezia Contarini [az opera hősnője] kifejezetten közel áll Lady Macbeth-hez vagy Abigélhez a Nabuccóból. A két Foscari az életmű fontos állomása, egy kísérletező opera a zeneszerző pályafutásán, és aki figyelmesen hallgatja, megtalálhatja benne a későbbi, érett művészt. És hát mindenekelőtt ragyogó zene! Nem is csak a finálé, a „Questa dunque è l'iniqua mercede” kezdetű ária [a 3. felvonás második jelenetéből] lélegzetelállító, hanem a kettős, az „O vecchio padre misero” is. Olyan tartalmak jelennek meg az operában, amelyek nem vesztek ki a XIX. századdal. És hadd mondjak még egy dolgot, ami fontos nekem, öreg verdiánusnak! Ebben az operában jelenik meg Verdinél egy olyasféle zenei megoldás, mint a wagneri Leitmotif: a nyitójelenetben felcsendül a szereplőkhöz rendelt motívum, és mindig vissza is tér, amikor újra megjelennek a színen. Évekkel Wagner előtt Verdi már ilyesmivel kísérletezett. És figyeljék majd az első felvonás concertante-fináléját! Nem marad el a Simon Boccanegra mögött. Amikor Verdit hallgatok, mindig megérint. Nem egy vidám zene, de olyasmi, ami valóban szívhez szól.
Szerző: Csabai Máté