Father John Misty koncertje / Müpa Budapest
2018.11.21.

Father John Misty ásítani látott egy nézőt a Müpában. Azt mondta, hogy ilyenkor kedve lenne kinyírni magát. És minél inkább ki akarja nyírni magát, annál jobb lesz a zenéje. Vegytiszta komédia. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Ott kezdődött a baj, hogy Josh Tillmant, művésznevén Father John Mistyt a Müpa hívta meg elsőként Magyarországra. Ez egyrészt ragyogó érzékre vall a koncertszervezők részéről, hiszen a Pure Comedy és a God’s Favorite Customer című albumaival a mainstreambe is beszivárgó énekes-dalszerzőnek van közönsége nálunk. A dolog hibája csak annyi, hogy a Nemzeti Hangversenyteremben ülni kell. A Father John Misty zenéjét átható irónia, önutálat, depresszió, társadalomkritika és vadság viszont olyan speedballt alkot, amelynek a hatása alatt nehéz egyhelyben maradni.
 
Father John Misty
Father John Misty
A Please Don’t Die című dalban a beszélő arról énekel, hogy nem bírja tovább, véget akar vetni az életének, aztán észbe kap: nem szabad kimondania a „morbid cuccokat” hangosan, mert felébreszti az alvó barátnőjét. Ilyen és ehhez hasonló fordulatokkal vannak tele Father John Misty dalai, csupa olyan személyes tartalommal, amelyet nem lehet hangosan kimondani – főleg nem egy férfinak –, hacsak nem popdal formájában.
 
Hogy honnan jön ez a nem szokatlan, de megvalósításában figyelemre méltó tematika, az mindegy is – Josh Tillman sem igazán akarja elárulni –, annál érdekesebb, hogy mennyi emberrel rezonál. A Müpában körültekintve főleg 25-30 éves alteres arcokat látok, olyan fazonokat, akik épp kinőttek a fiatalság kultúrájából, már nem fogadnak be akármit. Irónia, szarkazmus, cinizmus viszont jöhet. Hogy Father John Misty alakja így, ezekkel a dalokkal van a színpadon, abban annak is része van, hogy Josh Tillman már nyolc szólóalbumon túl volt, amikor végre utolérte a kritikai és a közönségsiker. Hat éve az új pszeudonéven kiadta a Fear Fun című lemezét, amelyet három további követett. Ezek dalaiból hallottunk néhányat a Müpában.
 
Amikor az énekes a maga cinikus módján azzal kezdte el heccelni a közönségét, hogy miért viselkedünk úgy, mintha valami szimfóniát jöttünk volna hallgatni, arra gondoltam, hogy történhetne most valami romantikus. Például, hogy mindenki feláll, együtt énekli a dalokat, táncol és fotózik, fittyet hányva a hangversenyterem házszabályaira és az ültetőkre. „Nem engedik, hogy felálljunk!” – ordította valaki a színpadra. „Tudom, édesem” – felelte a végig napszemüveg mögé rejtőzködő misztikus John. Ez már nem a lázadás kultúrája, jut eszembe, ha a hatvanas-hetvenes években lennénk, ez a koncert elképzelhetetlen lenne fű vagy pszichedelikum nélkül, ahogyan az is, hogy a róla szóló cikket is tisztán írom. Valahogy illik Father John Misty posztironikus hangvételéhez, hogy a zenéje közben hülyén érzem magam egy szimfonikus zenekaroknak tervezett koncertteremben.
 
Úgy látszik, ennek a generációnak ez jutott. Jim Morrison, bármilyen nyomorultan is érezte magát néha a hatvanas évek végén, szégyentelenül ordította a mikrofonba, hogy ő a „Lizard King”, és bármit megtehet. Ötven évvel később egy, a szakállas Morrisonra rendkívül hasonlító fazon áll a színpadon, és azt énekli, hogy ez a nyomorult élet vegytiszta komédia, és hogy ő nem rock- vagy szexisten, hanem csak az Isten kedvenc vásárlója. Nem szégyentelen, de szégyentelenül szégyenlős, szégyentelenül neurotikus, legalábbis a perszóna – egy ironizáló pátriárka Serge Gainsbourg öltözködési stílusával – mindenképpen az. Istenadta tehetsége van ahhoz, hogy megénekelje ezt a poszt-posztvalamilyen világot, és felszabadító erejű, ahogy mindebből rockshow-t csinál.
 
Father John Misty keveset beszélt a dalok között, inkább feszítettre vette a tempót, a hangversenyteremben viszont éppen a lassabb számok működtek. Például a Things It Would Have Been Helpful to Know Before the Revolution, benne a kérdéssel, hogy most, amikor már mindent kivívtunk magunknak, mégis mi  a fene következik. Vagy a Pure Comedy kegyetlen társadalomkritikája („Hol találták ezeket a barmokat, akiket megválasztottak vezetőkül?”), a Palace humora a Jeff nevű háziállattal, illetve az apokaliptikus God of Love. Father John Misty bársonyos baritonhangjával és könnyed falzettjével bármit el tud adni. Azt sem bánjuk annyira, hogy a kísérőzenekar egy pillanatra sem lép ki az untermann-szerepből, vagy hogy a szólógitár sokszor egy cseppet sem szolgálja jól a dalokat.
 
Az americana stílusok motoros, bőrszerkós rockzenészei évtizedek óta úgy hivatkoznak magukra, mint kihaló fajra, de Father John Misty szebben vérezteti a műfajt. A Ballad of a Dying Man című dalban a haldokló még utoljára megnézi a hírfolyamát, hogy mit hagy ki, ha majd nem lesz. Valami ilyesmiről van szó Father John Misty esetében is. A hetvenes évek zenei esztétikáját a Trump-korszak kiábrándultságával vegyítő zenész haldoklása egészen katartikus. Pedig tudjuk, hogy ma már nem tud olyan szépeket hazudni ez a műfaj, mint Hendrix, Morrison vagy Janis Joplin idejében.
Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2018. november 14.