A forgatókönyvet a rendező a Holtodiglant is jegyző Gillian Flynnel együtt írta, az utóbbi keze nyoma érződik is a női lélek rezdüléseinek hiteles ábrázolásán. A történet középpontjában ugyanis négy asszony áll, akikben nincs semmi közös. Pusztán egy dolog: az adósság, ami halott férjeik után maradt, akik egy rosszul sikerült rablás áldozataivá válták. Napjaink Chicagójában, egy zaklatott korban Veronica (az Oscar-díjas Viola Davis), Alice (Elizabeth Debicki), Linda (Michelle Rodriguez) és Belle (Cynthia Erivo) maguk kívánják alakítani sorsukat; elhatározzák, hogy véghezviszik férjeik utolsó munkáját.
A magyar cím igen megtévesztő, ugyanis a ’nyughatatlan’ jelző miatt akcióra, pörgős jelenetekre számíthat sok néző, holott a film ennél sokkal mélyebb, több rétegű. Az első jelenet az események katalizátora, amihez fokozatosan kapcsolódnak a mellékszálak is: Steve McQueen az aktuális kerületi kormányzóválasztáson keresztül mutatja meg azt a korrupt, mocskos világot, amelynek helyi szintű irányítását Jack Mulligan (Colin Farrell) tervezi megnyerni ellenfelével, Jamal Manninggel (Brian Tyree Henry) szemben. Az agyagilag, illetve a bosszúszomjas riválisok miatt kiszolgáltatott helyzetbe kerülő nőknek olyan terepen kell helyt állniuk, ahol még a prédikátor is megvesztegethető, az erőszak pedig természetes és mindennapos jelenség.
Violáról a férje, Harry (Liam Neeson) cipőjébe kerülve hamar beigazolódik, hogy férfi nélkül is képes a jég hátán is megélni. Habár nem ismerjük meg a karaktereket teljes mértékben, McQueen egyedi stílusa miatt mégis közel kerülünk hozzájuk, elég csupán pár percet eltöltenünk zárt ajtók mögött a zokogását elfojtó Davisszel. Veronica társai gyászukban megedződött jellemét ügyesen formálja tovább, míg támogatásával mind erős, független nőkké válnak, akik az adósság törlesztése, saját maguk és családjuk eltartása érdekében megélhetési bűnözőkké válnak.
 Jelenetek a filmből |
A film szíve is talán ebben rejlik: habár egyikőjük sem rendelkezik a rablás legcsekélyebb tapasztalatával sem, a körülmények rákényszerítik őket. A filmet még életszerűbbé, igazabbá teszi, hogy a tét igen komoly, emiatt a háttérmotiváció is sokkal erősebb, mint a nyáron bemutatott Ocean’s 8 tolvajaié: az özvegyek nem csupán unalmukban, úri eleganciával lopnak, hanem saját határaikat átlépve életüket kockáztatják, és ha kell, erőszakot is alkalmaznak. A játékidő kis részét felölelő heist-rész éppen ezért is szól – a folyamat helyett – sokkal inkább az emberi sorsok véletlenszerű és kegyetlen összekapcsolódásáról, az elkövető nők lelki vívódásainak bemutatásáról, így válva tökéletes feminista manifesztummá. A feszes tempójú dráma pedig hamar osztályharccá is alakul, nemcsak a városban uralkodó közhangulat miatt, hanem mert hősnőink történetesen a leggazdagabb fehér férfit lopják meg.
A heist-elemekkel átitatott politikai thriller a romlott, férfiak uralta város és az ellenük fellépő nők közötti viszonyon keresztül reflektál a #metoo-ra, melynek során az özvegyekről könnyen asszociálunk a befolyásos zaklatóik ellen fellépő színésznőkre. Ugyanakkor a film egyik hibája, hogy a férfi szereplők túldémonizáltak: egyik karakter sem rendelkezik pozitív tulajdonságokkal, amit a pszichopata és szélsőséges figuráktól nehezebben, ugyanakkor az idealizált, romantikus Harry kapcsán elvárnánk. Azonban éppen e fertő miatt válnak a halott férjek a bűnözői oldal leghitelesebb alakjaivá: habár senki sem tiszteli a törvényt, ők legalább egy pillanatig sem igyekeznek ezt palástolni.
A cselekmény több szálon fut, miközben az időben is ugrál, ennek ellenére mégis követhető. Az operatőri munka és a rendezés is fenomenális, amit az olyan remekül megkomponált jelenetek igazolnak leginkább, mint amikor Jack Mulligan a város lepusztult részéből az elit világa felé utazik. Az arcokat nem látjuk, csupán az autót és a mellette elsuhanó városképet, miközben Mulligan asszisztensével folytatott eszmecseréjét hallva még több kegyetlen információ zúdul ránk. A Nyughatatlan özvegyek gyakran operál megrázó suspense-jelenetekkel is, amelyeket humorral old fel.
 A képek forrása: MAFAB |
A film erénye az ütős színészgárda. Viola Davisről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, átütő erejű játéka sokszor kimért, de ilyenkor is látni a szemében a fájdalmat és az elkeseredettséget. A sok nagy név funkciója a legtöbb filmmel ellentétben ez esetben nem az, hogy elterelje a figyelmet a film hiányosságairól. Még a kisebb szerepekben is olyan legendákat láthatunk, mint Robert Duvall, így a legrövidebb játékidővel rendelkező mellékszereplő is hiteles és erős alakítást nyújt. A szigorú karakterizálásnak köszönhetően mindenkinek jut egy-egy meghatározó pillanat, ennek köszönhetően pedig szintén egyformán osztoznak a reflektorfényben is. Akit mégis kiemelnék közülük, az Daniel Kayuula, aki a Tűnj el! óta eddigi legjobb alakítását nyújtja ijesztő pszichopataként. Ő a fekete humor egyik fő forrása, aki terminátorként hidegvérrel és mozdulatlan arccal nyugtázza munkáját, melynek következményeként áldozatai ordítanak a szenvedéstől, ráadásként pedig mindig rá tud tenni erre egy lapáttal, hogy fokozottan mutassa érdektelenségét és unalmát. Hans Zimmer zenéje az a típus, amely általában hangulatfestő mivolta ellenére szolidan beleolvad a háttérbe. A Nyughatatlan özvegyekben azonban a tökéletes harmonizáció mellett Zimmer dallamai felerősítik a jelenetek hatását, egyúttal a maximumot kihozva belőlük.
Az erős, feszes jeleneteken átszűrődik nemcsak a korrupcióról, de a rasszizmusról, a fegyverviselésről szóló társadalomkritika is. A filmre jellemző erőszak és miliő számomra a híressé/hírhedtté vált ’This is America’ videóklipet juttatja eszembe, az abban ábrázolt brutalitást mutatja be McQueen kegyetlen és igen hatásos módon. A direktor kisebb, de annál erősebb dózisokban adagolja a káoszt és a tragédiát, azonban ezek hatása jóval túlmutat az azt bemutató jeleneten – ez az egyik karakter fiának haláláról fokozottan elmondható. McQueen zsenije egyrészt abban rejlik, hogy úgy mesél a feminizmusról, az afro-amerikaiak helyzetéről és a velük szemben alkalmazott rendőri brutalitásról, hogy közben egy percre sem válik öncélúvá.
A Nyughatatlan özvegyek óda az erős, független nőkhöz, akik fogukat összeszorítva, erőn felül küzdenek családjukért, valamint saját magukért. A film méltó McQueen eddigi életművéhez: egy megszokottól eltérő, rengeteg fájdalommal és szenvedéssel átitatott alkotás, amely mindezek ellenére is élvezhető – ez pedig a rendező géniuszának köszönhető. Érzelmi mélysége és aktuálpolitikai üzenete miatt van olyan acélos, mint McQueen korábbi alkotásai, de mégis kiemelkedik, és az év egyik legjobbjaként értékelhető az özvegyek nyomasztó, de végtelenül emberi és aktuális küzdelme.