Az 1988-as amerikai elnökjelölt választási kampány legesélyesebb indulója Gary Hart szenátor volt. Az elnöki székbe azonban végül George W. H. Bush ült be, Hart ugyanis kénytelen volt visszalépni egy egyre jobban elharapódzó botrány miatt. A Miami Herald újságírói egy szőke lányt, Donna Rice-t fotóztak le, amint a szenátor házából távozik, később pedig előkerült egy fotó is a párosról, amin Donna Hart a férfi ölében ül. A férfi a Monkey Business nevű hajón ismerte meg a fiatal nőt, az elnevezés magyarul gyanús ügyet, esetleg ostobaságot jelent.
A gyanú és a butaság pedig végigkísérte az egész, három hét alatt hatalmasra növő botrányt. A mai napig nem tisztázott, hogy Hart viszonyt folytatott-e Rice-szal, ez pedig részben az újságírók hanyagságának köszönhető. Banális hibákat követtek el annak érdekében, hogy minél hamarabb publikálhassák a sztorit, ezáltal a potenciálisan igaz információk is hiteltelenné váltak. Hart sem törte magát becsületének helyreállítása miatt: nem tagadta, de nem is erősítette meg a vádakat, sőt úgy gondolta, akármi történjék is a magánéletében, az nem engedi, hogy kihasson politikai pályafutására. Ezzel pedig csak növelte az ügyet övező kételyeket. A közéleti és bulvárújságírók egyaránt rászálltak nemcsak a szenátorra, hanem annak családjára is – Hart ezért végül a visszalépés mellett döntött.
A szatirikus hangvételű filmeket rendező kanadai Jason Reitman az 1988-as amerikai elnökválasztás e három hetét dolgozza fel A befutó című filmjében, melyben az ausztrál Hugh Jackman alakítja Gary Hartot. De ne várjuk Reitmantól, hogy megvilágítsa, mi történt valójában! Egyik oldal mellett sem áll ki igazán, így A befutó nem lesz sem politikai thriller, sem életrajzi dráma, sem rendes szatíra.
 Jelenetek a filmből |
A kampánystáb, a média és a közvélemény szemszögéből meséli el a történetet, Gary Hart oldalát szinte alig ismerjük meg. A tényeket persze bemutatja, így látjuk Hartot és Donnát találkozni a Monkey Businessen, továbbá különböző beszédeket, híradófelvételeket. Az egyetlen aspektus, amit jó érzékkel, pontosan reprezentál a film, az a tudósítók, a szerkesztőségek működése. Itt nemcsak a tökéletesre csiszolt bejelentkezéseket láthatjuk, hanem a bakikat, ötleteléseket is. Ráadásul a médiumok dilemmáját a Hart-sztorival kapcsolatban is ügyesen érzékelteti. Ha A befutó amolyan Spotlight-szerűen az oknyomozásra koncentrált volna, talán sikeresen elmozdult volna a középszerből.
Viszont már maga az alapanyag sem egészen alkalmas a briliáns újságírói munka megfilmesítésére, hiszen ismert, hogy a Miami Herald nem állt a helyzet magaslatán. A házasságtörés vádja nem nőhette ki magát egyszerű botránynál többé, pusztán spekulációk sorozatát indította útjára. Éppen ezért a J.K. Simons által kiválóan megformált Bill Dixon vezette kampánystáb tűzoltására is fókuszálhatott volna Reitman forgatókönyve. Azonban ez sem igazán működik, mivel a főnöke ignoranciájától besokallt Dixon a film közepén visszavonul. Vezető hiányában pedig a csapat nem boldogul könnyedén. A befutó a figyelmét ezután az események viharában szenvedő családra fordítja, ám a többi cselekményszál tolakodó jelenléte miatt nem tud sokáig időzni rajtuk. Pedig Hart feleségét Vera Farmiga remekül alakítja, azonosulni viszont a kevés képernyőidő miatt vele sem tudunk. A főszereplő, Gary Harttal meg pláne nem.
 A képek forrása: MAFAB |
Hugh Jackman mintha nem tudná eldönteni, hogy antagonistát vagy protagonistát játszik-e ebben a válaszokat nem, csak néhány ködös kérdést felvető filmben. Így Hart nem lesz több egy gőgös, öntelt, a politikai elemzők szerint tehetséges politikusnál. A hűtlenség, a bűnbánat teljes hiánya és a témával kapcsolatban tanúsított abszolút érdektelenség egyáltalán nem elég ahhoz, hogy azonosulni tudjunk karakterével. Akkor érzünk iránti némi rokonszenvet, mikor A befutó végére megfogalmazódik a film egyetlen, viszonylag konkrétan feltett kérdése: vajon számít a politikusok magánélete, ha az országunk sorsát bízzuk rá? Ez pedig a mai napig rendkívül aktuális felvetés, és nem csak Amerikában, ahol nőket zaklató legfelsőbb bírót, sőt elnököt választottak.
Mi a jobb? Politikusainkat celebekként kezelni, vagy a magánéletük felett teljesen szemet hunyni? Bármennyire is érdekes, párbeszédet generáló gondolat is ez, nem elegendő, hogy A befutó erős film legyen. Médiakritikának gyenge, ahogy humor híján szatírának, a fókuszpontok ügyetlen elhelyezése miatt pedig életrajzi, netán politikai drámának is. Mintha maga Reitman sem tudta volna eldönteni, mit gondoljon. Elkészített hát egy filmet, hátha a befejezett produktum segít majd tisztán látnia neki is és nekünk is. Nem segít.