A Nyelvrokonok című észt-magyar csoportos kiállítást az Észt Köztársaság kikiáltásának 100. évfordulója alkalmából rendezte meg a Ludwig Múzeum. A válogatás igen változatos felületeken konstruálja újra a (szovjet dominancia miatt) elvesztett (nemzeti) énkép variációit, illetve az ehhez tartozó egyéni vagy kollektív nézőpontokat. Az észt alkotók által megidézett téma- és motívumhasználat párhuzamaira kortárs magyar képzőművészeti munkák reagálnak. A műveket a nemzedékeken átívelő kulturális traumák gyógyulási folyamatainak vizsgálata és az eltérő kultúrák, illetve ideológiai rendszerek hasonlóságai kötik össze. Az intim élettörténetek és szubjektív elemek a nagy (szocialista/kapitalista) narratívába illeszkednek. A kiállítási anyag nyolc észt és hat magyar alkotó művein keresztül arra is kísérletet tesz, hogy az identitási kérdésekben megkerülhetetlen téma, a határ újraértelmezését vigye véghez. 

 

Észtország és Magyarország nemcsak a földrajzi távolság, hanem történelmi múltjuk és a keleti blokkban betöltött szerepük miatt is különböző utakat jártak be napjainkig. András Edit művészettörténész szerint a nemzetközi trendek helyi kontextusú megjelenései felfedték a vasfüggöny ideológiai szűréseit: a nyugat fogalomhasználatának módosulásai és félreértései azt eredményezték, hogy a művészeti mezőben teret nyerő ideológiák az exkommunista blokk társadalmi-kulturális közegében eltérő súlyozással és jelentésrétegekkel jelentek meg, és ezek örökítődtek tovább. A szocialista rendszer összeomlásával megindultak bizonyos tisztulási folyamatok, melyek során a szóban forgó országok megszabadultak az elnyomó szovjet kultúra szimbólumaitól, szobraitól, még a köztereiket is átnevezték. Ez közös eleme a keleti blokk kulturális rehabilitációjának, viszont a művészettörténész jól érzékelhetővé teszi a két régió különbségeit is. Vagyis amíg a balti régió ambivalens módon fogadta a nyugati fogyasztói kultúrához való szabad hozzáférést, mert nemzeti sajátosságait most ettől a másik „gyarmatosítótól” féltette, addig Közép-Európa identitásformálódási folyamatait a Nyugattól tette függővé. A felvett "európai" jelző kiválóan eltakarta, és egyben feledésre is ítélte a néhai "szocialistát". Tehát a közös kulturális traumát kiváltó tényezők egyrészt a domináns szovjet ideológiával való kényszerű azonosulás és/vagy a vele szembeni ellenállás okozta frusztrációból, illetve a szocialista és kapitalista kultúra összeütközéséből táplálkoznak. A szocialista maradványok aztán az évek során összemosódtak a kapitalista struktúrákkal. A traumatikus elemek hol önmaguk ellentétébe fordultak át, hol levetették negatív asszociációikat, majd az elfojtás-kibeszélés-feldolgozás fázisain keresztül beépültek a narratív emlékezetbe.  

 

A Ludwig Múzeumban bemutatott anyag már nem a rendszerváltást közvetlenül követő időszakra, hanem közel harminc évvel később, a 21. századi ember aktuális problémáira, (hatalmi, értékrendi, művészeti) átrendeződéseinkre, társadalmi szerepeinkre, elvárásainkra és általánosan használt szimbólumainkra igyekszik reflektálni. A kiállításon a reprezentáció és az identitás fogalmára épülő kérdések válnak hangsúlyossá, melyek egyrészt többrétű befogadói tapasztalat megélésére alkalmas installációkkal kapnak nyomatékot, másrészt a határfogalom jelentésrétegeinek változatos kifejtésével válnak érzékelhetővé. A központi teremben elhelyezett munkák Kaido Ole művei, Észtország kezdetét és végét ábrázolják, a kiállítás többi alkotása e fiktív történelmi elbeszélések köré rendeződik. A gazdag téma- és műfaj-variációk egyetlen narratíva helyett sok kis eszmerendszer kifejeződéseire osztják a teret. Az installációkon keresztül a látogatók elhagyhatják pusztán nézői pozícióikat, és bevonódhatnak a művészeti közegbe, sőt kritikai szempontokat is megfogalmazhatnak. Vagyis a Jonhson and Jonhson szerzőpáros napi bulvárhírek főcímeiből készített kitűzőiből haza is vihetünk egyet, de Németh Ilona is elvitelre ajánlja fel személyes élettörténete darabkáiból a családját kitelepítő dokumentumok másolatait. Társadalomkritikai nézőpontokhoz jutunk Jonhson and Jonhson diagramjából, Marge Monko cím nélküli, női szerepeket és berögzültségeket tematizáló fotókollázsaiból, Marko Mäetramm vegyes medialitású műveiből, Kristina Norman társadalmi szerepvállalást firtató rövidfilmjéből és Németh Hajnal műfajhatárokat feszegető, meglepő, 70 perces videójából.

 

A személyes a művészivel kapcsolódik össze Puklus Péter parafrázis-fotóiban, éppúgy, mint Flo Kasearu művein, de már kiegészül a nemzeti identitás motívumaival is. A személyes emlékezés színterei Németh Ilonánál, a társadalmi emlékezésé pedig a Tehnica Schweiz szerzőpáros fotósorozatában jelenik meg. Egy hagyományőrző tüzércsapatról készült felvételeken keresztül teszi fel a kérdést, hogy vajon egy kevésbé jelentős történelmi csata korhű jelmezekkel való évenkénti újrajátszása miként járul hozzá a történelmi múlt és hazafiság tiszteletéhez. Katonák fényképeit állítja ki Tanja Muravskaja is. A Mieink című fotószériája a nemzeti öntudat és az állam biztonságának viszonyára enged reflektálni, NATO katonák és honvédelemre kiképzett kiskorú lányok egyenruhás képein keresztül gondolkodhatunk el a címként adott névmás használatáról. Az észt alkotónő egy kétcsatornás videóinstallációt is kiállít: két monitoron egyszerre beszélteti az ukrán-orosz konfliktus miatt szétszakadt családjának két nőtagját, amivel hitelesen mutatja be, milyen súlyos befolyással bírnak a családok életére az aktuálpolitikai események. A magyar alkotók között is találunk ugyanilyen személyes példákat kiállító munkákat, a fentebb említett Németh Ilona asztalinstallációi ilyenek, illetve magyar művészidentitású, de külföldön született alkotókkal készült filmre vett beszélgetéseiben vizsgálja a multikulturalitás és a nemzeti identitás kívülről és belülről nézett szempontjainak problematikusságát. A határok relativitásának problémája jelenik meg a francia-magyar szerzőpáros, a Société Réaliste sajátosan értelmezett országhatárokkal játszó térképén is, vagy a 20. század rövid életű államainak útjelzőtáblákon való feltüntetésében. A valódi határátlépés témáját pedig a közelmúltban elhunyt Birkás Ákos menekültekről készült festményei hozzák be a kiállítótérbe. 

 

A fenti összefoglaló szemlélteti a kiállítást általánosságban jellemző sokrétűséget. Talán inkább 14 kiváló alkotó csoportos megmutatkozásaként tekinthetünk rá, mint egy egységes koncepció mentén, következetesen végigvitt válogatásra, hiszen ennyi alkotásból még nem vonhatóak le általános érvényű következtetések arra, hogy hol tartunk a rendszerváltás utáni mentális és kulturális blokkjaink felszakadásában, vagy a kollektív identitásképzésben. Mégis fontosnak tartom a kezdeményezést, a kérdésfelvetés és a művek színvonala miatt is. Egyfajta játékként foghatjuk fel, mely művészeti eszközökkel beszéli el két nemzet rokonságát azt kutatva, hogy a közös nyelvi eredeten túl van-e más is, ami összekötheti őket.