15. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
2018.11.13.

Kivételesen magas színvonalú filmekkel jelentkezett az idei, 15. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, amit a közönség ritkán látott érdeklődéssel jutalmazott. VÍZKELETI DÁNIEL ÍRÁSA.

A 35 országból érkezett 59 filmre pontosan illett a fesztivál mottója: A világ legfrissebb lenyomata. Ennek megfelelően a díjazottak is a legkülönbözőbb témákból kerültek ki. A Nemzetközi Közönségdíjat az Erdők ideje című film nyerte, mely az ipari erdészetet és annak alternatíváit mutatja be. A Legjobb Emberi Jogi Film díját a Srbenka című alkotásnak ítélték oda, ami az 1991 telén Zágrábban meggyilkolt 12 éves szerb lány, és az esetről negyed évszázaddal később készült színdarab történetét mondja el. A fesztivál nyitófilmje Csuja László Kilenc hónap háborúja volt. Az alkotás az orosz-ukrán háborút mutatja be, katona főszereplője saját mobilfelvételeivel hozza testközelbe a háborút. Báron György, a Magyar Panoráma program felelőse külön örömét fejezte ki, hogy Csuja László filmjével, hosszú évek után először, végre újra kifejezetten magyar dokumentumfilmmel tudták megnyitni a fesztivált. A Magyar Panorámából kitűnt Révész Bálint Nagyi projektje, ami egy egyedi vallomás a generációk közti kapcsolatokról.

A Nemzetközi Emberi Jogi Versenyprogram 12 filmjében legmarkánsabban megjelenő téma a család, a sors és a hit kapcsolatának bemutatása volt. E témában a nemzetközi mezőnyből három nagyon különböző stílusú darab emelkedett ki. Az ukrán Alisa Kovalenko Hazai pályán című filmje a 20 éves Alina felnőtté válásának történetét mutatta be, aki rendkívül mostoha körülmények között ábrándozik arról, hogy Kijev egyetlen női futball klubjából, az Atexből bekerül az ukrán válogatottba. Otthoni kötelezettségei miatt azonban nem szentelheti magát teljesen a sportnak, mivel a kamaszkorból épphogy kinőtt lányra maradt az iskolát kezdő két féltestvére, Renat és Regina. 

A Watani, a hazám a Verzió egyik legsokkolóbb, lélegzetelállító látlelete volt. Marcel Mettelsiefen filmjében Hala, Ali és négy gyermekük napról napra él a front árnyékában a szíriai rezsim és az ISIS által rommá bombázott Aleppó városában. A gyerekek a fronton nőttek fel, így olyan természetességgel beszélnek szétloccsanó fejekről és leszakadó végtagokról, mint más kisgyerekek arról, hogy mi volt az ebéd az oviban. A férj eltűnésekor Hala és a négy gyermek elszánja magát a menekülésre. A film három éven át kíséri a családot. Láthatjuk, milyen lelki és fizikai megterhelést jelent, ha menekülnünk kell az otthonunkból. A Watani, a hazám mégis a reményről szól, éppen a gyerekeken keresztül, akik a legkétségbeejtőbb helyzetekben is hihetetlen rugalmassággal képesek a felnőtt ésszel felfoghatatlan szörnyűségeken átlendülni. 

Watani, a hazám
Watani, a hazám

Az Anyámat követve az izraeli Rana Abu Fraiha saját családjáról szóló filmje. A család a muszlim beduin faluból, Tel Shevából a közeli zsidó településre, Omerbe menekült, ahol Rana is felnőtt. Az ott eltöltött húsz év alatt a család beilleszkedett. Amikor Rana anyjánál, Rodainánál mellrákot diagnosztizálnak, meghökkentő kívánsággal áll elő. Muszlimként a városka zsidó temetőjében akar nyugodni, ám Omerben még nem volt arra példa, hogy muzulmánt temessenek oda. Az eset kapcsán a családnak újra kell értelmeznie saját identitását, azt, hogy hova tartoznak, és hogy mit jelent az otthon számukra. A három film a világ három különböző pontjáról tudósítva egy témát dolgoz fel: a család nehéz sorsa ellenére a hit hajmeresztő körülmények között is táplálja a reményt. 

Alisa Kovalenko Hazai pályán című filmjében ő maga, mint a film rendezője, egyáltalán nem jelenik meg, a kamera, az egy-két direkt interjúhelyzetet leszámítva, szigorúan csak dokumentálja a focista lány életének “jeleneteit”, mintha azok akkor is így történtek volna, ha a stáb nem lenne ott. Marcel Mattelsiefen rendező Watani, a hazám című filmjében szintén nem tűnik fel, de sokkal közvetlenebb viszonyt alakít ki szereplőivel, akik folyamatosan reflektálnak rá és a kamera jelenlétére, sokkal több az interjúhelyzet, sőt a kamera jelenléte érezhetően segít abban, hogy átvészeljék a gyerekek a borzalmakat. Ezáltal Csuja László Kilenc hónap háborújával rokonítható, amiben maga a főszereplő a háborús felvételek készítője, ezzel Csuja filmje is rendkívül közel hozza a háborút, és katona hősének is segít abban, hogy ép ésszel kibírja. Rana Abu Fraiha nem csupán részt vesz dokumentumfilmjében, de mivel saját családjáról készíti a filmet, tevékenyen alakítja az eseményeket. 

Azzal, hogy a készítő választott témájához való viszonyát úgy is artikulálja, hogy döntéseket hoz azzal kapcsolatban, mennyire helyezi bele magát, illetve kameráját a helyzetekbe, végső soron a dokumentumfilm műfaját egy plusz dimenzióval is gazdagítani tudja a játékfilmhez képest, ami ügyesen használva a nézőnek olyan élménytöbbletet jelent, amelyet egy játékfilmben a 4D moziba befektetett dollármilliók sem tudnak pótolni. Így a háborús helyzeteket bemutató szituációkban a néző is a bőrén érzi a robbanó bomba szelét, mellette sírja el magát a gyermekét féltő menekült anya, vagy éppen a szereplőt átölelve képes örülni a rúgott gólnak. 

A Verzió Magyar Közönségdíját Tuza-Ritter Bernadett Egy nő fogságban című filmje kapta, ami a modernkori rabszolgaságot lebilincselő módon mutatja be. A film most esélyes az Európai Filmdíjra és Legjobb dokumentumfilm kategóriában akár az Oscar-jelölésig is juthat. Tuza-Ritter Bernadett filmje ott kezdődik, hogy fokozatosan felismer egy olyan helyzetet, amit maguk a rabszolgatartók, sőt a fizikailag és lelkileg terrorizált rabszolga, „Maris” sem pontosan lát át: azzal, hogy szállásért cserébe megfosztják fizetésétől, elválasztják gyerekeitől, dolgoztatják, lényegében a rabszolgaság intézményét tartják fent. A fogvatartó maffiózó család viszont úgy gondolja, hogy segít a szerencsétleneken, ezért büszkén engedik be a rendezőt és egy szem kameráját, ahol a legszörnyűbb lelki és fizikai megaláztatás tárul fel. Miközben a rendező és a fogvatartott között fokozatosan kiépül a bizalom, fény derül Maris valódi helyzetére, és eközben fogalmazódik meg a nő igénye arra, hogy változtasson helyzetén. Bernadett segít Marisnak a szökésben, és abban, hogy biztonságos helyre és családja körébe kerüljön. 

A helyzet nem csak arra világít rá, hogy a mindig tőlünk távoli helyre és időbe vizionált borzalom mellettünk, észrevétlenül, itt és most zajlik, hanem arra is, hogy akár mi is bármikor belecsöppenhetünk, hiszen hihetetlenül vékony a jég rabság és szabadság között. Talán már benne is vagyunk, ráadásul bármelyik oldalra, akár az elnyomóéra is könnyen kerülhetünk. A néző Maris történetén keresztül elkezd a saját helyzetén is gondolkozni, mennyire él kiszolgáltatottságban, vagy mennyire szolgáltat ki másokat. Ettől a közelítésmódtól tabudöntő a film. 

A rendező, Tuza-Ritter Bernadett és Maris között lassan, fokozatosan alakul ki a bizalmi viszony, aminek a lépcsőfokait metszően pontosan és finoman mutatják be. Az Egy nő fogságban képes az emberi lét egyik alapvető kérdésére rámutatni: egy élethelyzet megváltoztatásához az önmagunkba vetett hit nem elég – a rabság alatt ez Marisnak mindvégig megvolt -, kell hozzá egy másik ember, akiben vakon meg lehet bízni. Maris számára ő a film rendezője, Bernadett lett. Ha ez a bizalom megszületik, akkor még a legkilátástalanabb helyzet is átgondolható és megoldható, és akkor bármi sikerülhet. Látszólag egyszerű vonalvezetésű, mégis nagyon komplex módon megszerkesztett, szikár dokumentumfilm, de Maris rendkívüli természete – a legsötétebb pillanatban is képes a humort látni – és Bernadett iránta kialakuló szeretete és segíteni akarása miatt csodálatos tündérmese is egyben, amiben végül minden jóra fordul. Egyszerűen szólva: az igazság ünnepe. Eleven bizonyíték arra, hogy kicsivel jobb lett a világ.