Amikor egy hosszú regény elején felütésképp arra invitál egy író, hogy végigtúrázzuk vele az ismerős nyelvi és tematikai pokolbugyrokat, a sajátjainkat mintegy – az nem vonzó kirándulás, legalábbis elsőre főleg ellenállást válthat ki. A főszereplő élete kifejezett kellemetlen környezetben zajlik, és mivel a főszereplő egyben az elbeszélő is, az olvasó végigkísérheti őt a hosszú és sokáig teljesen kilátástalan próbatételen. Ám mert menet közben, apránként és szinte észrevétlenül kerekedik felül saját magán ez a sivárság, végül értelmet kap az egész kezdeti tortúra.

Szendi Nóra ugyanis olyan regényt tesz elénk, ami egyszerre él a regények hagyományos eszköztárával és támaszkodik a kortárs olvasót körülvevő reáliákra. Van a könyvnek egy határozott szocio-felütése, amit végig is követ: a társadalom peremére szorult emberek helyzeteit, nyelvét és nézőpontját meséli. A fiatal férfi elbeszélő belső monológja kíméletlenül, de még épp nem mazochistán őszinte saját magához, magával ragad a közvetlen és naturalista keresetlenségével. Így ember tényleg csak akkor gondolkozik, amikor senki más nem hallja. A fölösleges ember típusa ő, aki él, éldegél, semmit sem tud kezdeni magával, és apránként kibontakozik ennek a lagymatag, dühös nyomorúságának a háttere. A negativisztikus düh persze hamar elvesztené érdeklődésünket, hiszen csupa otthonosnak tekinthető, felismerhető pesti téma jelenik meg alulnézetből. Elkeseredve, bosszankodva meséli el a környezetében élő emberek épphogy elviselhető, undorító és ostoba dolgait: a lakótársét, a szomszédét, a közeli aluljáróban megforduló emberekét. Mindez felismerhető, és egy idő után irritáló, de Szendi nem siet a megmentésünkre, eléggé sokáig hagy minket hősével dagonyázni a sötétben, egészen megviseltre pácolja az olvasót, mielőtt levegőhöz juttatná. Persze annál értékesebb a levegő, minél többet nélkülöztük, és elismerésre méltó szerzői mutatvány rávenni egy olvasót az efféle kellemetlen jógamutatványokra, ám ez nem ilyen egyszerű. A szabadjára engedett demotivált nyomorúság ugyanis felskicceli az egész társadalmat, reflektáltan és élesen.

Sem a társadalmi katasztrófaturizmus, sem a popkulturális trash-irodalom nem éppen ismeretlen műfaj, hiszen Móricztól Szvorenig, Spiegelmann Laurától Totth Benedekig egész csomó jótollú alkotó írta már meg különféle szemszögekből a sivárabbnál nyomasztóbb pszeudo-valóságainkat. Olvashattunk már a szegénység és a kilátástalanság, a nyelvi és emberi lezüllés bugyrairól, és nem is kétséges, hogy fogunk is még, hiszen a téma amellett, hogy mindenkor számíthat a közérdeklődésre, szinte kimeríthetetlen. Amit a Természetes lustaság egész biztos kézzel megcsinál, az a fejlődésregény szerencsés összeboronálása a trash-reality tematikájával és regiszterével.  Egy szerelmi szál pedig, a maga realista-mesebeli módján, minden nehézkedés ellenében elemeli a szereplőket a groteszk valóságtól.

Olyan emberekről olvasunk, akik egyáltalán nem szoktak könyveket olvasni, és ez komoly, át nem ugorható demarkációs vonalat húz olvasók és szereplők között. Ennek a kerítésnek a túloldaláról bárkit és bármit közel hozni meglehetős empátiát követel, mégis közel kerülünk a kulturálisan lefelé mobilis emberekhez, akik jártak iskolába, de egyfajta természetes lustaság a legkisebb ellenállás, a legkönnyebben hozzáférhető kultúra felé vitte őket. János (a főszereplő – mert van egy másik, a gazdag és manipulatív Kánya Jani) és szerelme, Risch Blanka is úgy jönnek össze, hogy ugyanazt a valóságshow-t nézik a tévében. A show szereplői, nevezetesen Ricardo és Nyuszy, a maguk roncsolt, ám hitelesnek ható nyelvén nyilatkoznak a tévében, és írnak az interneten. János szűkszavú és emberiszonya van, ám a naponta megjárt aluljáró történetének felderítésére spontán beiratkozik egy könyvtárba, ahol szakirodalmat kutat. Az esetlen, vegyes tartalmú, ám őszinte intellektualizálás János részéről dühös előítéletekkel is társul a gazdagok, a politikusok, a hipszterek, diplomások, értelmiségiek, és úgy általában minden nála magasabb státusú csoport iránt, ugyanakkor a cigányok, szegények, hajléktalanok, valamint mindenféle szemforgató filantrópia felé is általánosító, igazságtalan és lesújtó kritikákat és szidalmakat fogalmaz meg. Blanka érzelmi intelligenciája sokkal tudatosabb, ő átlát János félelmén és csalódottságán. Ő nem sérült és traumatizált, inkább együttérző és pozitív: amin János bosszankodik és puffog, azon ő röhög, és ez kibillenti a dinamikát az addig lefelé tartó spirálból.

János és Blanka nem periférikus emberek, mégis valahogy a társadalom szélén, vagy inkább a tápláléklánc alján élik az életüket. Nem igazán szegények, nem nyomorognak, eléldegélnek, korlátozottan és korlátoltan. János Blanka hatására kezd el küzdeni a lefelé gravitálása, a „természetes lustasága” ellen: munkát keres, és igyekszik túllépni morcos és intoleráns komfortzónáján, pornófüggő fantáziavilágán, antiszociális viselkedésén. Ugyanakkor megőrzi a tartását, amivel ellenáll a gazdag és sikeres gengsztervilág csábításának. Blanka pedig jó humorral elfogadja Jánost, és ezzel őt is elfogadásra, nyitottságra biztatja, bár a balekságig nem billen el. Nőként nem tolerálja János soviniszta bunkóságát, ki is kel ellene, ám erősebb a szeretet közöttük, hogy János neurózisa szét tudná feszíteni.

Kettőjük történetéből kiderül, hogy minden dühös, visszafojtott verbális agressziója és elkeseredettsége mellett, vagy inkább ellenére lehet Jánossal is empatizálni. Ez akkor sikerülhet csak igazán, ha nem „lefelé” sajnálja az olvasó ezt a két egymásra talált egyszerű embert. Meglepő módon ezt a reakciót is képes kihozni belőlünk a könyv, pedig messze nem mutatja szerethetőnek sem a világot, sem a szereplőit. A hosszú, időnként sötéten humoros, ám többnyire inkább banálisan, köznapian frusztráló cselekmény egyúttal sokat mesél a mai magyar valóság igazságtalanságáról. Kilátástalan, reménytelenséghez alkalmazkodott és diszfunkcionális életeket, kevéske hatalommal végletesen visszaélő pitiánerséget, önnön emberi méltóságán taposó embereket, szerencsétlen sorsukat így-úgy túlélni igyekvő, dicstelen antihősöket, és a rajtuk átgázoló gátlástalan, önigazoló elitet látunk, fel is ismerjük. Nincsenek eltúlozva, bár fiktívnek kéne tekinteni őket, hiszen tipikusak, talán néhol tipizáltak is – de ezt könnyebb rámondani egy regényszereplőre, mint a szomszédra vagy egy járókelőre. A fikció határa végképp elmosódik, amikor érzelmileg is közelebb kerülünk két antipatikus mindennapi emberhez, mint a valóságban sok szimpatikusabb embertársunkhoz. Talán ez is csak az a természetes lustaság, amiről Szendi Nóra emlékezetes második regényében beszél nekünk.