Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EMBERVIZSGÁLAT IRODALOMMAL

Milbacher Róbert: Léleknyavalyák – avagy az öngyilkolás s egyéb elveszejtő szerek természetéről
2018. nov. 10.
„Mert a tudósi munka is, mint minden egyéb a világon, öldöklő létharcz”. MESTERHÁZI MÓNIKA RECENZIÓJA.
Az olvasók körében is népszerű, és 2016-ban az év legjobb első köteteként Margó-díjjal jutalmazott novelláskötet, a Szűz Mária jegyese után két évvel Milbacher Róbert („civilben” irodalomtörténész) regényt írt. Illetve, mint az Utószóból értesülünk, anonim kézirattal van dolgunk, az első magyar „bűnregénnyel”, mely a Kisfaludy Társaság ilyen célból kiírt pályázatára született 1867-ben, ám mivel egyedüliként futott be, az érdektelenség miatt az eredményhirdetés elmaradt, és a jelige feloldását tartalmazó borítékot (sajnálatos módon) elégették.
 
Hamar kiderül, hogy Milbacher regénye nem amolyan whodunit-típusú krimi, és ezzel talán bizonyos olvasóknak csalódást okozhat. Nem a cselekménye fontos, vagyis hogy Hummel József nyugalmazott városi alkapitány hogyan vizsgálja felül módszeresen egy csaknem öt évvel korábbi, 1847-es öngyilkosság esetét, és mire jut. Mint bizonyos más fiktív felügyelők esetén, sokkal fontosabb az, hogy milyen alak ez a Hummel József, miken gondolkozik, milyen atmoszférát teremt köré az író, milyen nyelven. És egyáltalán ki is nevezhető írónak.
 
Hummel alkapitányt – aki az első fejezetben maga is unatkozik – eleinte kicsit unjuk, mint az olyan embert, aki szigorú elvei alapján mindig mindent ugyanazzal a rendszerességgel végez. Ráadásul tekintélyelvű, a pozitív tudományokban hisz, az irodalommal szemben (a tényközlés és a hasznosság szempontjából) fenntartásai vannak. Ugyanakkor nem hiába racionális lény: épp egy ilyen logikus gondolkozású, az irracionalitástól idegenkedő, józan emberre van szükség, hogy a fiatal drámaíró, Czakó Zsigmond öngyilkosságának nyomába eredjen, és saját bűnügyi jegyzőkönyvénél kezdve, a kórboncnoki jelentésen és az öngyilkosságról szóló korabeli tanulmányon át Czakó drámái és a korabeli sajtóvisszhang elolvasásáig végigkövesse az ok-okozati összefüggéseket, és mintegy rendet vágjon a káoszban.
 
Az alkapitánytól távol áll a romantika: „arra jutott, hogy csak az állíthat ilyesféle ostobaságokat a halál szépségéről s költészetéről, ki sohasem látott halottat a maga szemével”. Ám a véletlen, ami egyáltalán elindítja a nyomozásban, és a mégiscsak benne lakozó intuíció olyan kérdésekkel állítja szembe – például a személyiség, az idő szubjektív telése, de legelsősorban az öngyilkosság természetének és indítékainak, a tudatosságnak és a szabad döntésnek a kérdéseivel –, amelyek (miközben Hummelt egyre rokonszenvesebbnek látjuk) felborítják élete szokásos rendjét és megbízható értékítéleteit.
 
A regény másik szereplője az elbeszélő vagy narrátor, aki a hőst kívülről nézi, és néha szelíden ironizál alakján: „(Annak, hogy a helyére kinevezett új alkapitány is a József névre hallgatott, Hummel semmiféle jelentőséget sem tulajdonított, hiszen az efféle esetlegességekre alapuló analógiák semmilyen formában sem segítették sem a gondolkodást, sem vele a világ jobb megismerését. Bár az is igaz, hogy ez a véletlen egybeesés mindezek ellenére sem kerülheté el a figyelmét)”. Másutt jelzi, hogy akár olyan személyeket illetően, mint Jókai vagy Széchenyi, akár a Hummel által vizsgált történet fontos adalékai tekintetében többet tud nála: ahogy már a XIX. századi regény mindentudó írójához illik. (Finom jelzés e mindentudás korlátairól a szerzőtől, amikor a narrátor Jókai nevét hibásan, y-nal írja.) A narrátor az, aki hol esszészerűen lebegtetve, hol Hummelhez visszakanyarodva („[ú]gy is mondhatni – és bármi rémületes is a következtetés, Hummel mégis végigvitte a gondolatmenetet, tartván magát a logika szabályaihoz”) a regény fő táplálékát, a gondolatokat elénk tálalja.
 
A narrátor egyébként már a hős megjelenése előtt, a regény első oldalain bemutatkozik, mint „embervizsgáló”, „történetbúvár” és „psychológ”: a nemzet sorsáról elmélkedik, és nem talál magyarázatot arra, hogyan rendeződik vissza minden egy nagy kataklizma után két évvel annyira, hogy a harctéren látott férfiakat „mezei szorgalmatosságaik és családi tűzhelyeik mellett, kit-kit nyugalomba visszahúzódva lelhetünk föl újra, mintha mi sem történt volna”. Szomorú, emelkedett rezignáltság van a szavaiban, a romantika kétségbeesett pátosza: „Mert hogyan lehetséges az, tehetni föl a kérdést, hogy a már-már önmaga meggyilkolásáig felizgatott nemzet, mint egy varázsvessző suhintására, újra a bölcs önmérséklet és józan nyugalom állapotában éldeli mindennapjait?” Pár lap terjedelemben is legalább öt szerző (Czakó, Arany, Petőfi, Kemény és főként Vörösmarty) alig megváltoztatott szófordulatait idézi: „Hogy aztán újra ráboruljon az amúgy tetszhalálából éledező városra a tél beállta előtti csönd, várván a havat, s akárhogyan is szépítgetnénk, vele együtt a sokakat beárnyékoló halált”. (Kiemelések itt és a későbbiekben is tőlem.)
 
A narráció azonban – noha a nemzethalállal indul és azt vizsgálja, mennyi az egyén szabadsága az élet befejezésében – tele van játékos, posztmodern ellenponttal. Hol XIX. századi félmúltban, hol mai múlt időben szól, hol a mai nyelvbe kever régi szavakat, hol a régies dikcióba olt olyan kifejezéseket, mint „családi terheltség”, hol valóban a kor költőit idézi, hol bámulatosan anakronisztikus idézeteket sző a mondataiba („mert ugyebár az élet él és élni akar, hogy ezzel a bonmot-val fejezzék ki magukat, bár azt már egyikük sem tudta volna megmondani, hogy melyik antik auctortól származik is az akkoriban sokat idézett mondás”).
 
Noha a narrátor a könyv elején leszögezi: „azzal a feltett szándékkal ragadtunk tollat, hogy semmit hozzá ne tegyünk vagy el ne vegyünk a történtekből”, ennek épp az ellenkezőjét látjuk: lépten-nyomon a XX. és XXI. században járunk, a pszichológia, a filozófia nagyobb tudása birtokában, és a szövegbe szőtt irodalmi allúziók a magyar és a világirodalom hálózatába kötik be a regényt. Valószínűleg sokkal több helyen, mint első olvasásra látszik. Vannak ugyanis egyértelműek, mint az Intés az őrzőkhöz, vagy az Előszó, és kevésbé feltűnőek. Hummel egy helyen például – Kovách „nőorvos” tanulmánya nyomán – épp az öngyilkosság tudatosságán, „az eszméletteliség és az eszméletnélküliség” kérdésén töpreng. Utána ezt olvassuk: „Ráadásul mindehhez járul még azon felfogás is, miszerint az ember az életét úgy kapá, s így, miként a másoké, úgy a sajátja fölött sem áll módjában rendelkezhetnie”. „Az meglett ember” – jut eszünkbe az Eszmélet –, „… ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor”, bár az is lehet, hogy az egyik olvasó ezt nem hallja ki, de kihall mást. Másutt az elbeszélő „az utóbbi években meghonosodó, parttalan és semmi jóra sem vivendő szabadságeszmény”-t kárhoztatja, amely szerint az öngyilkosság igazságot szolgáltatna az utódot ért igazságtalansággal szemben, hogy „a szülőkön keresztül […] megkérdezése és beleegyezése nélkül […] erre a nyomorúságos világra” kell születnie. És itt a kortárs költészet egyik jelentős darabjának egyszerre komoly és ironikus parafrázisát vélem olvasni: „Mert micsoda merénylet az emberi szellem és szabadság ellen, hogy bizonyos egyedek pusztán biológiai, vagyis állati lételükből fakadó késztetésüknek vakon engedelmeskedvén arra kényteleníttessék az utódot, hogy a vállára vegye mindazon nem kért terheket és nyomorúságokat, miknek ez a szerencsétlen sárgöröngy az elviselésére kárhoztatik.” (Ferencz Győző: Felsőbb parancsra)
 
Az igazság kedvéért meg kell még említeni, hogy van egy harmadik szereplő: az Utószó fiktív írója, aki újabb anonim narrátorként elhelyezi a regényt az 1867-es fiktív pályázat kontextusában. Ám akárcsak az egész könyv alakításában, az Utószóban is a szerző játszik velünk (itt épp a kortárs filológiával, kollégák nevét, tanulmányait keverve a fikcióba) – vagyis úgy érzem, a Léleknyavalyák legfontosabb szereplője épp a szerző, Milbacher Róbert, aki mindent tud a nyelvről, a narrációról.
 
Az olvasónak, aki krimit várt, azt ajánlhatnám, amit kenyérhez szokott dédanyám mondott, amikor Párizsban bagett-tel kínálták: nagyon egyszerű: kiflinek kell enni.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek