Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SÓHAJOK ANYJA, NE HAGYJ EL!

Sóhajok
2018. nov. 6.
Aki filmművészetet akar látni, a Suspiriára váltson jegyet. SOÓS TAMÁS HORRORKRITIKÁJA.

Az új Suspiria már attól zseniálisnak tűnhet fel, ha pusztán a tényeket soroljuk róla. Az a Luca Guadagnino rendezte, aki tavaly a Szólíts a nevedennel beiratkozott a kúlnak tartott művészfilmesek elitklubjába, a zenéjét a radioheades Thom Yorke szerezte, Tilda Swinton pedig rögtön három szerepet játszik benne. Amikor Quentin Tarantino egy privát házi vetítésen szemrevételezte a filmet, állítólag sírva borult Guadagnino nyakába, és amikor kitántorogtunk a moziból, mi is remegő kis Tarantinóként gondoltuk azt, hogy – inkább Freuddal, mint a horrorközhely-szótárral szólva – egy kísérteties remekművet láttunk.

Megosztó film lesz, ez tagadhatatlan. De az lenne Dario Argento eredetije, az 1977-ben forgatott Suspiria is, ha visszajutna a mozikba. És nem csak azért, mert mai szemmel, de talán ’77-essel is, banális volt a történet, a színészi játék pedig hisztérikus és karikatúraszerű. Hanem azért, mert már a giallo keresztapja is újított a műfajon, nem az ismert sémákon gyötört át minket újra. Annyiból kedvezett csak a korszellemnek, hogy megelőlegezte a slasher, a késes sorozatgyilkosokat felvonultató horrorfilmek műfaját, és szemkápráztatóan brutális nagyjelenetekben demonstrálta, milyen kreatív képekben gondolkodik az elmúlásról. Egyébként ott törte a zsáner szabályait, ahol érte, és szürreális álomlogikával vezette végig a történetet. A Sóhajok Anyjáról, a szenvedés ördögistennőjéről alkotott mitológiával egy célja volt: hogy belénk ültesse a másvilág sugallatát. Ezért csavarodtak úgy a terek, mint M.C. Escher egymásba gabalyodó képein, úsztak a folyosók irreális színekben, lidércvörösben és jégkékben, és vett az Alízt csodaország helyett egy balettintézet boszorkánygyülekezetébe vető történet totálisan logikátlan fordulatokat.

Az új Suspiria már azért is megosztó lehet, mert ebből a leírásból szinte semmi nem illik rá: nem szürreális, a lázálmot 1977 és a kettéosztott Berlin politikai valóságára cseréli, a kecsöpvér helyére a sápadt szürke tolul, a B-filmesen felszabadult gyilkolászást pedig pszichoanalitikus művészhorrorba vált. (A film – amúgy borzongatóan izgalmas – jungiánus olvasatáról itt található értő elemzés.) Guadagnino filmje azokat is ki fogja akasztani, akik ráfüggtek a kortárs horrorok hatásmechanizmusára, és arra várnak, hogy valaki váratlanul a fülükbe kiabáljon, rájuk csapjon egy ajtót, vagy életre keltsen valami vudubabát. Az a hír járja, hogy az új Sóhajok unalmas, de ebből csak annyi igaz, hogy a 21. századi filmtempóhoz mérve: lassú. De izgalmasan lassú, hiszen a lomha haladásnak itt értelme van. Míg a mai tömeghorrorok csak a váratlanban látják meg a borzalmat, a Sóhajokban már az elején kiderül, mire megy ki a játék: itt az elkerülhetetlen réme fenyeget. Az elmúlásé, a kudarcé, és a bűntudaté, amit nem tudunk feldolgozni, mert ebben a világban a halottaink, ugyanúgy, mint a bűneink, velünk élnek a pincébe, vagy hát, a tudatalattinkba visszasöpört zombiként.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Ha Argento Suspiriája balladisztikusan tömör mesehorror volt, Guadagninóé komplikált, politikus rémtörténet, amely ezer szállal gyökerezik az 1977-es esztendő, az ún. német ősz, és a kettéosztott Berlin valóságában. A háttérben a náci múlt árnyai kísértenek, a jelenben a baloldali Vörös Hadsereg Frakció követi el aktuális terrorakcióját, a várost átszelő berlini fal pedig dramaturgiai funkcióval bír. Ez a Guadagnino-féle mágikus realizmus: a boszorkánymese egy korrumpálódó civilizáció díszletei között bomlik ki, és a táncos fúriák azt adják elő kicsiben, mint a világpolitika nagyban, és a hatalommal való visszaélés ördögi körében szánkáznak. A Suspiria nemhogy elbírja ezt a radikális stílusváltást, de részben ettől a merész húzástól válik izgalmassá: hogy ha csak metaforikusan is, de közös nevezőre hozza a nácizmust, a terrorizmust és a boszorkányságot, és a magát (haza)szeretetnek álcázó manipuláció színházát játszatja el mindhárom fronton.

Apropó, színház: erős a gyanú, hogy a Suspiria a filmtörténet első tánchorrorja, amelyben a mozgásművészet nem csupán díszítő elem, hanem vivőanyaga a mágiának, a boszorkányrituálénak. A Sóhajok feltámasztja Pina Bausch szellemét, hogy Marina Abramovićéval együtt belelehelje azt Tilda Swinton társulatvezető madámjába, és a darabba, amellyel a II. világháború alatti üldöztetések traumáját játsszák el. De úgy, hogy azzal tényleg gyilkolni lehet: kifacsarni, kettéroppantani, gombolyagba feltekerni testeket. Ezek a táncelőadások a Sóhajok legfélelmetesebb jelenetei, minden felsejlik belőlük, amit a film állatias ösztönökről, a fegyverré tett testről, emberi szenvedésről sugallni kíván.

És hát, valljuk be, ebben a kultúrakerülő korban felemelő a gondolat, hogy a művészet (akármilyen gonosz) varázslatra képes. A Sóhajok pedig következetesen végigpörgeti ezt az ötletet, és a borzalmat magában a film szövetében, a vágással, a kameramozgásokkal teremti meg. Más horror feltekert hanghatásokkal ijesztgetne, Guadagnino viszont a vágó ollóját szúrja a szemünkbe, és olyan hirtelen és élesen vág el képeket, mint a papír, amelynek széle felsérti a kezünket. Egy bravúros húzással a 70-es évek lomha, elnyújtott variókra épülő filmstílusát forgatja át horrorba, amikor hirtelen kamerarántásokkal, kizökkentő zoomokkal központoz egy pillantást, egy bűbájt, vagy egy érzelmi fordulatot.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Mondhatnám, hogy cinefil csemege a Suspiria, de hát épp itt kezdődik a filmművészet: a Sóhajoknak minden képkockáját csakis túlcsorduló csodálattal lehet nézni. Azért is, mert tökéletes a casting, Dakota Johnson most tényleg a szürke 50 árnyalatában játszik nagyszerűen, Tilda Swinton fenségesen tildaswintonos, és az összes bizarr, pápaszemes mellékboszorkány úgy van felskiccelve, hogy már egy szemvillantásával leküldje a libabőrt a hátunkon. Még Thom Yorke kísérőzenéje is telitalálatos, ha a Radiohead énekese épp nem énekel, mert azzal megtöri a varázst; de az olasz progresszív rockzenekar, a Goblin kattogó, gurgulázó, suttogó rockoperája helyett ide tényleg ez az alteresen melankolikus bágyasztás passzol a legjobban.

A Sóhajok olyan művészhorror, amelyről százoldalas elemzéseket lehet írni a bölcsészkaron, fejtegetni a feminista, a pszichoanalitikus, meg a táncművészeti olvasatát, közben mégis egy egészen elemi szinten nyűgöz le. Bizarr képeivel, áhítatot keltő fináléjával, és azzal az összetett gondolkodásmóddal, amellyel egybejátszatja a szöges ellentéteket: büntetést és megbocsátást, szeretetet és manipulációt, horrort és varázslatot, meg persze a férfi és női sztereotípiákat (ezen a ponton érdemes figyelni Swinton további szerepeit). Mondhatnánk azt is, hogy innentől csak így kéne horrorból, meg egyáltalán, remake-et készíteni, de Guadagnino a következő években a folytatások megreformálásával lesz elfoglalva: előbb a Szólíts a nevedenhez, és ha szép kört fut a mozikban, a Sóhajokhoz biggyeszt második részt, vélhetően a 12. századba visszareptetett boszorkánnyal és természetesen Tilda Swintonnal a főszerepben. Szóval: irány a mozi!

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek