Megszállottak - Pozsgai Zsolt filmje
2018.11.04.

A cím ugyan Makk Károly révén már rég foglalt, de bárcsak ez lenne a legnagyobb probléma Pozsgai Zsolt Kálvin- és egyszersmind Loyolai Ignác-filmjével! LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Kálvin történeti alakja bizonyítottan alkalmas arra, hogy drámai művek hasznos alapanyagává váljon, s alighanem egészen hasonló a helyzet a jezsuita rendet megalapító katolikus szenttel, Loyolai Ignáccal is. Színpadi mű vagy tévéfilm, hiteles dokumentumokon alapuló dráma vagy merészen ahistorikus játék egyaránt elképzelhető velük a középpontban. Vagyis eredendően semmi kifogás nem érheti Pozsgai Zsolt döntését, miszerint e két XVI. századi férfiú elképzelt találkozásának szenteli új filmjét, melyet íróként és rendezőként is ő jegyez. Mondhatnánk, mindössze azon múlt vállalkozásának sikere, hogy Pozsgai képesnek bizonyul-e teljesíteni a Kosztolányi által ekképp formulázott feladatot: "Vannak történelmi alakok. De az író előtt csak emberek vannak. Mert bár a történelmi alakok megalkották a maguk fényes pályafutását a históriában, könyvekben, képzeletben, az írót semmi sem menti föl attól, hogy megint újraalkossa őket, akárcsak egy mai ügyvédbojtárt vagy villamoskalauzt rajzolna."
 
Lux Ádám
Lux Ádám
Kosztolányi szerint ehhez a művelethez "kis isteni - vagy inkább emberi? - szikra szükséges", s ez minden jel szerint sajnos hiányzik Pozsgai Zsolt alkotói működéséből. Merthogy szűk hetven perces filmjében egyik főalakját sem sikerült a közérdeklődésre méltán számot tartó személyként fölmutatnia. A cselekmény kályhája gyanánt funkcionáló, teljességgel drámaiatlan hitvita ugyanis semmi érdemlegeset nem mond el a két főszereplőről, a hamar követhetetlenné váló sorozatos visszaugrások pedig sokkal többet árulnak el az író-és-rendező szakmai esettségéről, mint bármi másról. A majdani Szent Ignác egy tisztáson, sűrű képvágások közepette, beletéblábol az életét megváltoztató látomásba: Mária és a kisded nagyjából egy török szappanoperába oltott magyar tévéreklám vizuális igényességével jelenik meg előtte és előttünk, Havasi Balázs zongorajátékával aláfestve, s a giccs mézesbödönéből csurgatott égi jelenés sutasága valósággal támadóan blaszfémnek hat. Loyolai Ignácról több nem is igen derül ki a filmből: korábbi bűnös életét csak emlegeti, egyebekben pedig afféle általános szent ember. Szerep híján Lux Ádámnak gyakorlatilag nincs is mit eljátszania, így hát üzembiztosan szállítja a jelentőségteljes és jószándékú arckifejezés rutinját.
 
Kálvinról valamivel több derül ki a filmből, de fájdalom, ebben sincs köszönet. Kapunk szerelmi szálat egy ferrarai hercegnével, párizsi máglyajelenetet és genfi hatalmi küzdelmet, de mindeközben a film főalakja körülbelül addig jut el, hogy fölismeri és - ami még ennél is rosszabb! - meg is nevezi élete tragikumát: "nekem választanom kellett élet és hivatás között". Ezt a földszintes tételt egy rossz videóklipet idéző ágyjelenet közben mondja ki Kálvin, s az önmaguknak ellentmondó állításokban dúskáló enyelgés során a hitújító ferrarai kedvese így fogadja a kényszerű szakítás bejelentését: "levelezhetünk is". (A videóklip emlegetése amúgy annál is indokoltabb, mivel elsőre az Anna and the Barbies egyik számára borul össze egymással Kálvin és kedvese.) A szép hercegné szövege itt ugyan roppant prózainak tűnik, ám a Kálvinnal közös korábbi jelenetében azért neki is jutott poétikus tételmondat: "ha ön valóban reformátor akar lenni, akkor azt lássa, amit én: a télben a tavaszt, a halálban a megújulást".
 
A szerelmi szálnál nem kevésbé csüggesztő a Kálvin nyilvános működéséhez kapcsolódó jelenetek sora. Nekibúsultan hőzöng, amikor párizsi jótevőjét megégetik, Genfben pedig figurája jószerint elvész előfutára, a ragasztott szakállas Farel szenvedélyes ágálásának hátterében. Igaz, mindeközben többször is nyomatékosan megemlítheti az „általános és kötelező iskolarendszer” bevezetésének fontosságát. A jobb (színész)sorsra érdemes Szabó Máté, amikor épp nem kiabál, leginkább mintha önmagát szinkronizálná: hitújítóhoz képest meglepően, bár bocsánatosan kevés az őszinte hit a játékában.
 
Bocsánatosan, ugyanis a film dilettantizmusa nyilván nem csupán a néző számára jelenthetett komoly nehézséget. A pénzügyi okokkal menthető, fantáziátlan képi világon meg a zavarba ejtően vegyes filmzenén túl, nehéz ugyanis mit kezdeni egy filmmel, amelynek szövegében ilyen nyelvtani, illetve egyeztetési bakik maradtak, mint például: "láthattam szenvedéseiket és nagyságaikat", “a maga teljességében közölt szövegek”. Vagy amit egy genfi bordélyrombolás után Árpa Attila szájából hallhatunk: “a fejedelem közleményt adott ki, miszerint értetlenül állnak a támadás előtt”.  
 
Az utóbbi mondatban persze már nem csupán a váratlan többes számra, hanem a szándékolt és gunyoros anakronizmusra is rácsodálkozhatunk. Itt bizony markáns alkotói szándékkal szembesülhetünk: a film a mának üzen. Mondjuk az iránytalan hitvita azon részletében, ahol is Kálvin így kiált: “…pápád szándékosan nem törődik az Európa keleti határainál gyülekező, a keresztény vallást kiirtani szándékozó milliókkal […] ezek a népek el fogják özönleni Európát, ha mi hitben megerősödve, ellent nem tudunk állni nekik. Csak a Szentírás valódi értelmezésében élő, és hívő emberek közössége tudja egységesen megmenteni Európát a pusztulástól. Soha nem volt olyan fontos ez a lelki megújulás, mint most.” Kálvin dühösködése persze indokolatlan, hiszen vitapartnere rögvest így kezdi válaszát: “Nem vitatkozom ezzel, magam is azon az állásponton vagyok, hogy a keleti népek gyülekezése...
 
Ezen a ponton jószerint mellékessé válik, hogy a néző mit gondol korunk migrációs kríziséről, a jó ízlés és a mégoly minimális történeti érzék élénken tiltakozik az agitkába illő szájbarágás ellen. Hát még amikor a film végéhez közeledve a Quintus Konrád által játszott Farel - mi kérünk elnézést! - a titkos háttérhatalmakat kezdi emlegetni: “A világban a pénz és az erkölcstelenség uralkodik, nehéz megtalálni, hogy ki az, aki valóban irányít. Kinek éri meg a totális káosz Európában és a földön? A pápa, a francia király kincstárnoka, az új pénzügyi alakulat (???) vezérei? Áh, nem! Ők mind láthatók.” És aztán még egy önszorgalmi muss-szöveg, Kálvin és Loyolai Ignác vita utáni összeborulásakor: „- A mai káoszt Európában csak a nemzeti létezés újbóli megteremtése tudja megoldani. - Így gondolom én is.” Tényleg? Újbóli? A jezsuita rendalapító mint a nemzeti szempontok képviselője? Hogy is írta a fentebb már idézett Kosztolányi az egyik színikritikájában? „A néző feszeng, fölsóhajt, és elpirul.