Ha egy barátunk, családtagunk vagy közeli ismerősünk hosszabb külföldi útról tér vissza, a legjobb, amit tehetünk, hogy a visszatérést követő hónapban kizárólag nyilvános helyen találkozunk vele. Így megóvjunk magunkat a mindannyiunk számára jól ismert, kínos és kényelmetlen helyzettől, hogy barátunk, családtagunk, ismerősünk kanapéján ülve kénytelenek vagyunk végignézni az utazás során készült töméntelen fényképet, egyiket a másik után. Jelentéktelen részletek, érdektelen fotók. Az egzotikum dögunalma. Miközben pedig kényszeredett érdeklődést tettetünk a képek és a mulatságosnak szánt útitörténetek iránt, az jár a fejünkben, mivégre is történik velünk mindez, és mit is kéne kezdenünk ezzel a helyzettel.

 

Éppen ezen kérdésekkel szembesít Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva most megjelent kínai útinaplója, A panda ölelése is. Péterfyék 2017 őszén a Lu Xun Irodalmi Akadémia vendégeként töltöttek egy hónapot – túlnyomó részt – Pekingben, és ennek dokumentumát adták közre a Kalligram gondozásában. 

 

Az irodalmi napló, az útinapló és az útirajz műfajuk köztes jellege folytán egy kihívás elé állítja az olvasót: műalkotásként vagy pedig puszta dokumentumként viszonyuljon hozzá? A rutinos olvasó feltételezi, még ha egy bensőségesnek tűnő naplót is tart a kezében, hogy a szerző számolt annak publikálásával vagy egyenesen kiadásra szánva, a nagyközönségnek írta meg. Jelen esetben kétségünk sem lehet afelől, hogy Péterfyék nem saját emlékeik megőrzésének céljával fogtak pekingi napjaik lejegyzésébe, hanem valamifajta irodalmi intenció vezette őket. Hogy az olvasó nehogy meginogjon ebbe vetett hitében, Péterfy egy félrement levél története kapcsán minden kételyt igyekszik eloszlatni: „Elmesélem Évának, milyen igazi Kosztolányi-fordulat történt a félrement levél-sztoriban, de lehurrog, hogy ez nem irodalom, ez élet, és ezek élő emberek. Igaza van, persze, persze. De én azért tudom, hogy ez akkor is csak irodalom.”

 

A szerző szándéka persze az olvasót semmire sem kötelezi, ám mégis akkor jár el szerencsésebben, ha műalkotásként viszonyul a szöveghez. Már csak azon megfontolásból is, hogy a könyv aligha igyekszik betölteni egy útikalauz szerepét. Ahogy Péterfy a Tiltott Városban tett látogatásuk során meg is jegyzi, hasztalan beszámolnia róla, hiszen képanyagban és leírásban is minden elérhető róla, személyes benyomásai pedig „nyilván nem különböznek bármelyik lelkiismeretesebb tripadvisor-poszttól”. És habár a könyvből megtudhatjuk, Pekingben hol vásárolhatunk hamis audiotechnikai eszközöket, mely kínai vörösborok ízletesek, illetve hogyan kell a kínai állam kontrollja alatt tartott csetalkalmazással (WeChat) kontaktot cserélni, legkevésbé sem bíznánk pekingi utazásunk zavartalanságát a könyvben leírtakra. De mint mondtuk, nem is ez a célja a könyvnek. Ennek megfelelően érdemes Pekingre (és néhány lap erejéig Sanghajra) nem az elbeszélés tárgyaként, sokkal inkább az események puszta helyszíneként tekinteni.

 

A naplót ketten írják: férj és feleség. Egy-egy napot így két külön perspektívából olvashatunk újra, ami lehetőséget biztosít a tapasztalat sokszínűségének érzékeltetésére: egyazon tárgy vagy esemény más-más fénytörésben jelenik meg. Más tapasztalatot kínál a Nagy Fal annak, akit magával ragad az elé táruló látvány, és mást annak, aki sajgó térddel kénytelen megmászni a Falra vezető hosszú lépcsősort. Az események láncolatában más és más részletek válnak hangsúlyossá vagy jelentéktelenné a perspektíva változásával. Ugyanakkor a könyv nem törekszik arra, hogy kiaknázza a kettős perspektívában rejlő lehetőségeket, aminek egészen kézenfekvő okai mutatkoznak.

 

A két elbeszélő közti arányeltolódás következtében ugyanis leginkább a férj perspektíváját ismerjük meg. Ami nem véletlen, hiszen habár két elbeszélőnk van, az erőviszonyok egyértelműek. Péterfy-Novák világossá is teszi: ez a férje naplója, ő csak „belerondít” időnként. Hiszen férje amúgy is „nyilván tűpontos elemzést” ír, így neki már csak az a feladat marad, hogy néhány mondatban leírja az érzéseit.

 

Péterfy-Novák Éva elbeszélője a Kínában töltött egy hónap alatt, mivel nem beszél angolul, egyébként se nagyon mer megszólalni. Csípősen meg is jegyzi: ennek férje tán titkon még örül is. Ugyanakkor gondoskodik róla, hogy Pekingben se szenvedjenek hiányt a hazai ízekben, vagy míg férje alszik, csöndben összecsomagolja a bőröndjeiket, és persze gondot visel a pénzügyekre, ám kicsit morgolódik is, amiért férje már megint önmagán spórol, és nem vesz magának havi bérletet a pekingi edzőteremben. Mindeközben a kínai és magyar nők egyenjogúságán morfondírozva arra jut, hogy a szocialista rendszer női egyenjogúsága a rendszerváltás óta elkorcsosult. Mint írja: „Nagyobb dicsőség lett egyes férfiak szemében, ha szófogadó feleségként működik a nőjük, ha a nőiességét a család összetartásában éli meg, ha a tradicionális szerepet választja. Nekem ez ócskának tűnik.” 

 

Annak ellenére, hogy Péterfy-Novák elbeszélője ritkán jut csak szóhoz, férjénél mégis differenciáltabb képet fest az íróakadémia vendégei számára feltáruló Pekingről. Férje a turisták szertelenségével állapítja meg, hogy Pekingben minden rendezett és rendben működik, következésképp ez egy megfelelően működő társadalom. Ahol mindenkin látni vélni a bizakodással teljes boldogságot: holnap még ennél is jobb dolguk lesz. Persze az állandó fegyveres jelenlét, és az esténként nézett angol nyelvű propagandaadás okozta hajszálrepedések végül csak megjelennek az ő derűs Kína-képén is. Ezek azonban nyilván bagatell dolgok egy olyan országban, ahol „eleve benne van az emberekben az engedelmesség a hatalom iránt”.

 

A cím világosan utal a derűs diktatúra [sic!] kettősségére: jóllehet a távolból egészen bájosnak tűnik, ám nem feledhetjük egy másodpercig sem, a panda egy vadállat, amely kénye-kedve szerint cincálhat szét bennünket. E kettősségre utal minden naplóbejegyzés elején az elbeszélőket megkülönböztető panda-grafika is: Péterfy elbeszélőjét a nagy és erős, realistán megrajzolt panda, míg Péterfi-Novákét a rajzfilmbe illő, kicsi és aranyos pandamaci jelzi. „Puhaságba csomagolt erő” – írja Péterfy a kínai pandáról, ami „puha és mókás, miközben erős”. A kiépülő totális kontrollon, az átnevelő táborokba zárt ujgurokon, az eltűnő filmsztárokon vagy Interpol-vezetőkön (a sor sajnálatosan hosszan folytatható) tűnődve viszont aligha találunk puhaságot, vagy mókát. Így okkal merül föl a keserű gyanú, hogy a két elbeszélő az állami propaganda által szervezett kirakodóvásár képeit tárja a szeme elé, ami pedig az olvasóban végső soron fájó hiányt hagy maga után.