A fecsegő potyautas 52.
2018.11.08.

Én például most arra gondolok, hogy a szocialista realizmus kifejezetten érdekes dolog. Mert hová igyekeztünk a gyáriparilag túlreprezentáltnak tűnő, környezetileg igencsak festői Malagában? Szovjet, szocialista, realista festmények kiállítására...

A minap tudtam, meg, hogy Takaró Mihály, aki talán mégsem lesz, de persze, ki tudja még ezt biztosra, a PIM vezérlő csillaga, költő is. Haikuban biztosan utazik, ajvé és hozsánna, illetve bummdadabumm. Elég az hozzá, hogy szállásadóm, T. Laci ölben vitt a kocsihoz, miután a hírrel szembesültem, majd pedig relaxációs céllal a csomagtartóban szállított a kitűzött malagai célponthoz. Mert azt mindenki tudja, hogy Malaga az bor, az római színház, a Costa de Sol csillivilije, világítótorony, a kényes selymű tengerpart, hol kistestű holland lányok ugrándoznak spanyol férfiarcokon a gambasz pilpiles bodega felé, illetve Schuster. Ne mondjátok, hogy nem tudjátok, ki az a Bern Schuster, a ritka német nagyvarázslók egyike! Sűrű bajusza volt, félhosszú, kese haja, mintha lomha lett volna, és spanyol élvonalban nyomta több gigacsapatban, később edzette egy ideig a Malaga, hoppá, első ligás társulatát is, elküldték. Hess, te fecsegő köd, kiállításra vitt az utunk a pálmafás tengerpart mellett, hol, hallottam a csomagtartói sötétben is, hogy több a finn, dán, angol szó, mint a spanyol. Néztem előző este egy öreg dámát, ült a tengerparti vendéglőben, órája kortyolta az egy pohár szörnyű spanyol fehér borát, fehér, drámai kendő volt a vállára vetve, a tenger szelíden verdeste magát az éjben, a dáma szája erős pirosra festve, tonnás, lassú mozdulatok, és mire gondol, arra talán, hogy Hans, Johan, Peter és egyszer egy Kathrina is, és persze Berg, ti szép rohadékok. Így ül az estben egy novella. Egy regény. 
 

Én például most arra gondolok, hogy a szocialista realizmus kifejezetten érdekes dolog. Mert hová igyekeztünk a gyáriparilag túlreprezentáltnak tűnő, környezetileg igencsak festői Malagában? Szovjet, szocialista, realista festmények kiállítására, Orosz Művészet Gyűjteménye, Avenida Teresa utca 15., jövő év februárig vegzálható, jó nagy fölhozatal, sok szekció, Lenin mindig szónokol, Sztálin sokat néz komolyan, fiatalon és jóképű, hogyan van az Új ember, a Gyári munkásság, Sport, Világháború, a háború utáni… őőő… újrakezdés. Azt mondtam az előbb, hogy érdekes. Mert gondolkodtam nagyon, hogy mit tudok én erről kinyilatkoztatni, egy efféle kiállításról, amikor sem szakértője, sem hozzáértője nem vagyok a dolognak, nekem az isten keresése, az élet értelmének keresése is csak hobbi. Finoman szólva. Aztán amikor hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy de hiszen ez a kiállítás érdekes volt, és ezt őszintén gondoltam, máris maga az érdekesség fogalma került tudatom kicsi, ferde metszésű ablakába. Mert mire mondjuk, hogy érdekes. Miért mondjuk. Mit akarunk vele. A náci ihletésű művészetről, amikor láthattam a főatrakciókat Riefensthal kisasszony tehetséges szörnyűségeitől a berlini főstadionig, soha nem gondoltam, hogy érdekes lenne. Ott a győzelem, az emberi istenülés sötét kalandja mennydörgött rá a nézőre. (Akar a fene isten lenni, embernek maradni is olyan problémás.) Itt pedig, a kommunista kunstban a megváltás igénye, ígérete és karnyújtásnyi bekövetkezte, az idealizálás hamis működése a főműsorszám, ami végeredményben éppúgy a kárhozat bizonyos formáihoz vezetett. 
 
Ha valami érdekesnek tetszik, az a tapasztalás előszobája lehet. Az érdekes ingerlő, hívogató, van benne sziréni temperamentum is akár, Mata Hari és Cippola, de csak egy kedves hitvesi kéz is, ami majd megsimogat, az érdekesség az felszíni esemény, a megismerés ajtajában imbolyog az emberi szellem, és többnyire jó neki. A kellemetlenre nem igen mondjuk, hogy érdekes. Az érdekes általában szórakoztató. Az érdekes mögé hirtelenjében nem akarsz odagondolni semmit, olyan, mintha meg lehetne elégedni vele, a lélek könnyű uzsonnája a létezés háborús övezetében. Amikor azt mondom, hogy érdekes, a felszínen vagyok. Nincs mélység. Vannak színek, mindenféle hoppáré kisérzetek. Ilyen értelemben volt első, mondom, első pillantásra érdekes ez a kiállítás, a nyilvánvaló hazugságokkal, torzításokkal és kiontott emberi vérpatakokkal egyetemben. 
 
Hogy persze, miközben ezek a festmények megszületnek, és az életet akarják elmondani, épp nem azt mondják el, mert az élet valós látványa tiltva, hazudva, föltorzítva marad. A realizmus mint varázslat. Oké. De akkor hogy lehet Bulgakovnak vagy Hacsaturjánnak lenni?! Érdekes a tudósok – akadémisták – tanácskozásának nagyigényű fölfestése. Érdekes, hogy a csoportképeken mindig ott a fenségesség igénye. Érdekes, hogy az emberi arcoknak, a csoportképek tekinteteinek mindig története, aktuális üzenete is van. A sztahanovisták arca azonban miért kifejezetten boldogtalan – elszánt, komor, végül is tényleg boldogtalan? Érdekes, hogy ez az úgynevezett szocialista realizmus mennyi más művészeti irányból merített, nyert, vett, lopott, elalkalmazott, a naivtól az izmusok mindenféle megnyilvánulásáig, és hogy még a békésen villódzó impresszionizmustól is. Egy festményen van egy szovjet munkásnő, hát tiszta Otto Dix, Berlinben lehetett lecsókolni az ilyen női szájat kábé 1928-ban. Vagy egy másik nő, egy sportoló hölgy úgy törölközik egy nagy távteljesítmény után, hogy ágyéka előtt rézsút lehúzódva a dresszbugyi. Látni a fanszőrzetének felét, cuki szláv arcocska, egy átlagos férfit simán a kert végébe darálna a teste, és ez a festmény 1935-ben készült. Fanszőrzete selymes, barnás szőke, elgondolkodtató. Ez érdekes is, de már több is, mint érdekes.
 
Azt lehet látni, hogy a leegyszerűsítő törekvésekben, ezen igények formává válásában is mennyi, de mennyi bonyolultság van. A háttérben, a nagypanorámában milliók halála, a háttérben a pártközpontba látogató művész, elvtárs. Állj a sarokba, és gondold végig. Akár ez is. 
 
Hanem amit egyik főszerkesztő, Zoli mondott, amikor említettem neki ezt a kiállítást. Hogy miféle kravall lenne ebből itthon. Micsoda… izé, zavar, perpatvar, máglyarakás, véleményi rebellió. Miközben pedig Pakson fészkel újra a szovjet Tűzmadár. Érdekes, nem?