Sobor Antal – Román Károly: Perelj, uram! / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
2018.11.11.

Régen éreztem annyira zavarban magam színházban, mint a Perelj, uram! megtekintése közben és után. Zavarom eleinte merőben esztétikai természetű volt - nem egészen akartam elhinni, hogy az történik a színpadon, ami -, majd általánosabb érvényű, a saját befogadói pozíciómat illető zavarrá változott… URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

Gáspár Sándor
Gáspár Sándor
Nem gondolom, hogy a színháznak kizárólag esztétikai küldetése van. Kétségtelenül fontos lehet a társadalmi szerepe is – és itt most nem a társadalmi-politikai-ideológiai kérdésekben alkotott állásfoglalásra gondolok, hanem arra a pozícióra, amelyet egy vidéki színház az adott város életében betölthet. Ennek a társadalmi funkciónak fontos része a közösségi érzés, a lokálpatriotizmus erősítése is. A Perelj, uram! megszületése nyilvánvalóan ebből a szempontból érthető meg. A mű színre kerülésének körülményeiről Szikora János hosszasabban beszél a színház honlapján olvasható interjúban: „Két évvel ezelőtt meghívtak Csákvárra a Magyar Kultúra Napjára, hogy mint Az ember tragédiája rendezője, mondjak pár mondatot. Emlékszem, hogy egy nagyon barátságtalan, meglehetősen hűvös, tipikus szocreál művház dísztermében ültünk, nagykabátban, és a polgármester kedvesen szabadkozott a mostoha körülmények miatt, de örömmel mesélte, hogy rövidesen gyönyörű, új művelődési házunk lesz. – „Milyen jó lenne, ha majd a székesfehérvári színház nyitná meg” – mondta. Én ezt eltettem az agyamban, és meg is ígértem, hogy számíthat ránk. Tavaly kaptam Román Károly özvegyétől egy küldeményt – Román Károly Sobor Antalnak volt tanár-író barátja és kortársa – azzal, hogy a férje meghalt, és az íróasztalában találta ezt a géppel írt példányt. Elküldi nekem, mint színházigazgatónak, hátha látok benne fantáziát. Belelapoztam, és őszintén szólva nem tudtam letenni. Az meg aztán különösen szíven ütött, hogy Csákberény és Nagyigmánd településeken lejátszódott valódi 19. századi tragédiát feldolgozó színdarabról volt szó. Akkor hirtelen minden összeállt bennem: itt van egy történet két ártatlanul kivégzett papról, 1849-ből, akik itt laktak Csákberényben, és Nagyigmándon lőtték agyon őket, Csákváron meg épül egy új művelődési ház, amely vár minket egy méltó nyitóelőadással. Felhívtam a polgármestert, hogy mit szólna, ha az új intézményüket a csákberényi papok történetével nyitnánk meg. A polgármester történetesen történelem tanár, jól ismerte ezeknek az embereknek a történetét, és lelkesen igent mondott. Megszületik ez az ősbemutató októberben, és az új művelődési ház – jövő év tavaszán – ezzel a színdarabbal nyit. Mi ez, ha nem csoda?”
 
Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
Anélkül, hogy a nemes szándékot vitatnám, meg kell jegyeznem, hogy mindez a csodához elegendő lehet, az esztétikai értelemben is érvényes bemutatóhoz viszont aligha. Egy megindító történet még nem dráma, a személyes érintettség önmagában nem teremt katarzist, a helyi kötődés pedig legfeljebb adalékot, érdekességet jelent az érzelmileg nem érintettek számára. Magam nem vagyok járatos a székesfehérvári és a Székesfehérvár környéki helytörténetben, Sobor Antal kisregényéről nem hallottam korábban, a helyszínek nem mindig beazonosíthatók, a történések helyi vonatkozásai lényegtelenek számomra. Vagyis az előadásnak mint műalkotásnak kellene hatnia rám - és nemcsak rám, hanem mindenkire, aki hasonló befogadói pozícióból nézi a produkciót. A műalkotás azonban nagyon gyenge lábakon áll, hiszen a színre vitt szöveg poétikai szempontból erősen problematikus. Román Károly a színlap szerint néhány jelenettel és szereplővel kiegészítette ugyan Sobor Antal kisregényét, ám dráma nem született az epikából. Igen egyszerű – és igen egyszerűen felépített - történetet láthatunk, amely az 1848/49-es szabadságharc leverését követően játszódik, és két csákberényi pap erősen a koncepciós perekre hajazó elítélését meséli el. Ám drámai konfliktusok nincsenek, hiszen a per egyoldalú, a papoknak még a védekezésre sincs esélyük, s morális dilemmák elé sem ők, sem hóhéraik nem kerülnek. A konfliktusépítésre a legtöbb lehetőség az antagonisták táborában volna, hiszen az osztrák sereg eltérő gondolkodású, származású, habitusú tisztjei között akár komolyabb összecsapásra is sor kerülhetne – ám végül ez sem következik be. Olyan alkotói szándék, hogy a történet többet jelentsen önmagánál, így a mű közvetlenül szóljon a mához, a máról is, nem vehető észre. Így a darab megmarad a morális példázat szintjén, amit nem ellensúlyoz semmi, mivel a szöveg nyelvileg is egyszerű, amikor pedig megpróbál elemelkedni a köznyelvtől, csak a közhelyes metaforákig jut el. Vagyis arról sincs szó, hogy legalább a nyelvezetbe bele lehetne feledkezni, hogy akár az, akár a párbeszédek szellemessége kárpótolna a mű eredendő drámaiatlanságáért. 
 
Fotók: Vörösmarty Színház
Fotók: Vörösmarty Színház
Szikora János azzal tehetett volna többet az ügyért, ha legalább rendezői eszközökkel dúsította, színesítette, árnyalta volna a látottakat, vagyis, ha az egyszerű és egysíkú szöveget egy rafináltabb, bonyolultabb színházi nyelven szűrte volna át. Ám erre kísérlet sem történik; a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadása még rá is erősít a mű epikus voltára. A játék sötétben kezdődik, a narrátor magnóhangján megszólaló, közhelyes mondatokkal. A színpadi történések statikusak, a fókuszon kívüli szereplők többnyire némán ülnek vagy állnak. A Szikora János által tervezett díszlet voltaképpen egyetlen fakerítésre redukálódik; a helyszínváltozáskor általában ezt tologatják. Ám mindez nem emeli el a cselekményt a reálszituációktól, inkább csak a végletekig lecsupaszítja azokat. Mint ahogy más, a szöveg megemelését szolgáló, asszociációs mezőket teremtő vizuális és/vagy akusztikai effektusok sincsenek; a világítás például szinte kizárólag a fókuszba állított események kiemelésére szorítkozik. Ez a forma az alkalmi jellegű, műkedvelő bemutatók formáját idézi meg, és ezt az érzést erősíti az is, hogy a professzionális színészek amatőr kollégáikkal (a székesfehérvári Szabad Színház társulatának tagjaival) játszanak együtt. A kétfajta színjátszás vegyítése nagyszínpadon kétes kimenetelű megoldás, ami ezúttal is látszik: az amatőr szereplők bármilyen tehetségesek legyenek is, egészen más színpadi tónusban, más dikciót alkalmazva szólalnak meg, mint a professzionális színészek. Utóbbiak közt vannak, akik meglehetősen egykedvűen formálnak egyszínű figurákat, és olyanok is, akik túlzott vehemenciával, bántóan harsányan teszik ugyanezt. De szerencsére olyanok is, akik színészi személyiségükre támaszkodva valamelyest színesebbé és életszerűbbé képesek tenni a szerepüket. Ilyen a helyőrség parancsnokát kellően talányosra formáló Juhász Illés, az osztrák főhadnagy emberségéből valamennyit megmutató Egyed Attila és főként a két pap szerepében az egymást korban, alkatban, és színészi gesztusokban is szerencsésen kiegészítő Gáspár Sándor és Imre Krisztián e.h. Ám igazi feszültséggel ők sem tudják telíteni a jeleneteket, amelyek kiszámítható módon, lassan és nehézkesen, sok-sok évtizeddel ezelőtti színházi nyelvet alkalmazva haladnak előre.
 
Bevallom, eleinte azt gondoltam, hogy Szikora János olyannyira a színre állítás erkölcsi misszióját tartotta szem előtt, hogy fel is mentette magát a produkció esztétikai megformálásának igénye alól. Ám a játék előrehaladtával egyre inkább az lett a gyanúm, hogy éppen ellenkezőleg: tudatosan választja ezt a végletekig lecsupaszított formát - abban bízva, hogy ez a nagyon egyszerű, jó esetben zsigerien az érzelmekre ható történet a lehető legpuritánabb forma és stílus alkalmazásával tud hatásosan megszólalni. Ennyire vékony alapokon építkezve azonban ez alighanem lehetetlen, hiszen hiányzik mindaz, ami megszólaltathatná a történetet: az erős drámai szituációk, a remekül megírt dialógusok, a színpadi feszültség, a színészi szuggesztió. Ha pedig mindemellett még a szöveget így vagy úgy felülíró rendezői eszközök is hiányoznak, akkor csak egy zavarba ejtő előadás jöhet létre, amelynek működése, hatásmechanizmusa inkább csak az esztétikán kívüli szempontokra támaszkodva magyarázható. Ezek elemzésében viszont nem érzem kompetensnek magamat.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.