Richard Greenberg: Három esős nap / Orlai Produkciós Iroda
2018.12.06.

Az Orlai Produkciós Iroda Richard Greenberg sikerdarabjával öntudatlanul is olyan kérdéseket vet fel, amelyeket már rég ideje volna megválaszolni – legfőképpen itt, a Belvárosi Színházban. DÉZSI FRUZSINA ÍRÁSA.

Ezek a kérdések azonban nem a Három esős nap alapkonfliktusaiban gyökereznek, a szerény drámai anyaghoz hasonlóan pedig sem a rendezés, sem a színészi játék nem ösztönöz aktív nézői munkára, így a kételyek mindenestül a választás miértjére zúdulnak. El kell ugyanis gondolkodnunk, hogy a Broadway-siker önmagában indokolja-e egy előadás magyarországi bemutatóját, vagy hogy Julia Roberts, Paul Rudd és Bradley Cooper főszereplése elegendő érv-e egy könnyen lekottázható történet mellett. A marketingstratégia szempontjából bizonyosan igen a válasz, ám ha az alkotói folyamatokat nézzük, akkor korántsem ilyen egyértelmű a helyzet. Különösen akkor, ha már az alapszöveg közege is ilyen váratlanul idegenül hat, hiszen mi sem áll távolabb a hazai közállapotoktól, mint az első látásra konszolidáltnak tetsző felső tízezerbeli családok sulykoltan – sőt: kényszeredetten – zűrzavaros viszonyrendszere.

Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás
Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás
A Három esős nap minden idegensége ellenére persze itthon is működőképes, jól karbantartott bulvárként funkcionál, ezzel pedig nem is érdemes vitatkozni. És bár a műfajból adódóan nem kérhető számon rajta semmiféle lélektani mélyelemzés – persze a felszín kapargatása azért nem marad el –, ahogyan az árnyalt társadalmi és közéleti reflexióknak sincs bérelt helyük, ám még ha ki is vonjuk az efféle sokrétűség igényével fellépő tényezőket, a művészi szándékkal mégsem tehetjük meg ugyanezt. Mit is keresünk mi egy múltszázadi New York-i műteremlakásban? Miért érdekelhet minket néhány újgazdag amerikai egymásra olvasható története? És legfőképpen: miért itt és miért most kell mindezzel foglalkoznunk? 

A válaszok mind Novák Eszter munkáját magyaráznák, ám már önmagában az is problematikus, hogy ezek az alapvetések tisztázásra szorulnak. Ugyanakkor hazudnánk, de legalábbis erőteljesen ferdítenénk, ha nem szögeznénk le azonnal: szépen működő gépezet forog a színpadon, és bár a rendezés érintetlen marad az invenciózus megoldásoktól, összességében igazán jól nevelt előadás ez, méghozzá a kifejezés minden pejorativitástól megtisztított értelmében. Bizonyosan lehet élvezni a sémákból tűpontosan összeillesztett történetet, mosolyoghatunk a jól ismert, buta kis esetlenségeken, amelyek újra és újra emlékeztetnek minket, hogy mégsem lehetünk többek embereknél, egy-egy pillanatra otthonossá válhat a fokozódó családi zűrzavar, és hát – ahogyan a darab fiataljai – mi is sokszor szüleink megértésén keresztül próbálunk eljutni valamiféle személyre szabott igazsághoz, ami útmutatóként szolgálhat ebben a maga teljességében fel nem fogható világban.  

A kevessé ismerős környezet ellenére vannak tehát közös pontok, ám ezek is csupán az általánosságokra, vagyis a felszínre korlátozódnak. Nincs ugyanis egyetlen specifikus eleme sem a történetnek, egyetlen olyan momentuma, ami megkülönböztethetné bármelyik másik, jó ízléssel megírt színpadi műtől. És itt megint csak jönnek a kérdések: miért éppen a Három esős nap? Miért nem bármelyik másik amerikai sikersztori, miért nem egy kortárs magyar zsáner? Keressük, keressük, de nem találjuk a mindent felülírő indokot. Vagy legalább a sántikáló érveket. Ha úgy tetszik: hiányzik a fedezet, ami megtámogatná az előadást. Nem történik ugyanis más, mint hogy a szerző mutatós keretbe illeszti az egymást követő generációkat, Novák Eszter pedig magabiztosan, a tőle elvárható szakmai profizmussal függeszti ki a képet a Belvárosi Színházban. Mi pedig állunk előtte, nézzük, nézegetjük – jólesően! –, majd egy vállrándítással odébb sétálunk, annak biztos tudatában, hogy néhány nap múlva már a körvonalakra sem fogunk emlékezni. 

Schruff Milán, Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás
Schruff Milán, Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás
Ez a felejthetőség azonban nem írható az alkotógárda számlájára, hiszen a probléma éppen az alapkővel van, amit sehogyan sem sikerül letenni, így a suta kis építményen való ingadozás már önmagában is cirkuszi mutatvány – és itt muszáj megjegyeznünk, hogy a történet a maga közegében érvényes, biztos és helytálló lehet, az adaptáció kívánatossága az, ami igencsak kétséges. Az egyetlen ok, ami valamicskét a pozitív oldalra billenti a mérleget, az a darabban rejlő színészi lehetőség, a szerepváltások ugyanis jutalomjátékok sorozatát ígérik, és szerencsére sikerül eljátszani azt a kevés kis titkot, amit a szöveg nyilvánvalósága megenged magának. Eképpen pedig a színészi alakítások képessé válnak a látszólag lehetetlenre, vagyis részleteiben gazdaggá és rétegzetté teszik az előadást.

A bravúr két generáció egyidejű megjelentésében rejlik: a három színész – Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás és Schruff Milán – egyszerre formálja meg a tehetséges, becsvágytól fűtött és mindenek előtt szeretetéhes szülőket, illetve az örökségért összeverődött, élethazugságaikkal ugyancsak ügyesen pingpongozó felnőtt gyermekeiket. Az idősíkok között ugráló történetszövés szüntelenül újrarajzolja a kialakult szerelemi háromszögeket, és mintha Zeke Edit díszlete is éppen erre a mozaikosságra játszana rá: egyszerre nagyvilági és kispolgári, idegen és otthonos, ingerszegény és túlfűtött környezetet jelenít meg, a vörös-szürke színpár dominanciája pedig tovább erősíti a lakás érzelmi szélsőségekkel gazdagon átszőtt múltját. A némi allűrt sem nélkülöző zenei világ ugyancsak kiválóan illeszkedik ehhez gondosan stilizált miliőhöz, sőt éppen a látszólagos rendezettség teszi jelentékennyé a két idősík összecsengését. A szereplők ugyanis ebben a tisztaságban, mondhatni: hideg pedantériában maszatolják össze magukat a családi múlttal, hol készakarva, hol öntudatlanul is engedve az elhallgatások mágikus vonzerejének.

Mindhárom – pontosabban: mind a hat – színészi játék érzékletesen kimunkált, az első az egyenlők között ezúttal Kovács Patrícia, aki megejtő természetességgel lavíroz a végletek között. Linaként filigrán, szeszélyesen évődő fiatal nő, aki képtelen eldönteni, hogy mit is akar az élettől – a szerelmen kívül, persze – valószínűleg érzékeny idegeit is ezek az ide-odacsapódások kezdik ki. Újra és újra feltörő lelkesültségével azonban nem csupán saját magát sérti fel, hanem egész környezetét, eképpen őrülete egy addig jól körülhatárolható rendszer totális összeomlását jelenti. Szép ellenpárja lánya, Nan, akit Kovács Patrícia végtelen precíz, diszkrét gesztusokkal jelenít meg, egyszerűsége tiszta őszinteséget, önfeláldozást és gondoskodó jóságot rejt magában, így abban már nincs kérdés, hogy ő mit szeretne valójában: rendet tenni végre.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Schruff Milán tökéletesen illeszkedik ebbe a természetességbe, mi több, különcsége ellenére is a legismerősebb figura. Dadogása egyértelműen folyamatosan táplált bizonytalanságából fakad, hiszen olyan készséggel veti alá magát barátja, Theo gőgjének, hogy olykor legszívesebben rákiáltanánk: vedd már észre, hogy te csak eszköz vagy itt, méghozzá a könnyen kicserélhető fajtából. Kétségtelen, hogy az előadás legmegkapóbb pillanati a bolondos Lina és a túlságosan is hidegfejű Ned kettőséhez kötődnek – vagyis ahhoz a bizonyos három esős naphoz. Schruff pedig képes ezt a szorongást, ezt a mániákus kételkedést életprogrammá is emelni, méghozzá Walker szerepében. Játéka tisztán tükrözi, hogy a család életébe ki-be lépegető, váratlanul érzékeny, sőt már-már kompromittálóan önérzetes fiatal megörökölte az anyja minden szellemét, arra pedig, hogy képes lesz legyűrni őket, nem biztos, hogy jó szívvel fogadnánk.

Theo, a jókora becsvággyal és legalább ily mértékű hanyagsággal megáldott építész azonban szembemegy mindennel, amit barátja és szerelme képvisel: számára a tehetség különjog, amely felhatalmazza arra, hogy átlépjen mindenen és mindenkin, aki az útjába kerül – az, hogy ezt még meg is köszönik, szinte természetes. Szabó Kimmel Tamás lehetőségei szerint igyekszik árnyalni ezt az alakot, az voltaképpen már az író felelőssége, hogy igazán izgalmas portrét nem lehet festeni erről a túlontúl is kiszámítható individualizmusról. Fiára, Pipre, vagyona mellett jellemvonásai közül is mindent ráhagyott, amitől óvakodni illene, a figura egyetlen szerencséje, hogy édesanyja némi jókedéllyel mégiscsak megáldotta. Ennek megfelelően Szabó Kimmel Tamás is egy tömbből faragja ki mindkét férfit, bár az vitathatatlan, hogy Theonak több keresetlen érdesség, Pipnek pedig jóval hangsúlyosabb modorosság és nyegle simulékonyság jutott.

Azt, hogy azok a bizonyos szerelmi háromszögek hogyan is állnak össze, hullanak szét, majd rendeződnek az élet törvényei szerint újra, felesleges volna fejtegetni: az árulásokat elfeledteti a következő viszony, ami voltaképpen megint nem hordoz magában mást, csak egymásból kibomló hitszegéseket. Az alkotók az előzetes elvárásoknak megfelelően tökéletesen olvassák a darab kottáját, ám, hogy mi végre ez a pedáns buzgóság, nem derül ki. Maradnak a kérdések. És az egyetlen biztos válasz: a Pulitzer-díj önmagában még nem garancia – a minőségre talán, de a bárhol érvénybe lépő aktualitásra vagy a revelatív feltevésekre semmiképpen. A színészi bravúr pedig önmagában kevés – egy színház ugyanis kitűzheti céljául a színvonalas szórakoztatást, és ez tökéletesen rendben is van. Ígérhet egy könnyed estét, némi – de semmiképpen sem túlságosan sötét – drámai éllel. És mondhatja azt is, hogy itt és most semmi más dolgunk nincs, mint együtt lenni, összemosolyogni, és néha nevetni egy jó nagyot. Egyetlen dolog van, amit nem engedhet meg magának: azt, hogy elkényelmesedjen. A Belvárosi Színház nézőtere pedig kezd veszélyesen komfortos lenni.  
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.