A magyar színházszerető néző nem feltétlenül ismeri, mert nem ismerheti Oliver Frljić nevét: ahhoz Szabadkára, Temesvárra, Nyitrára, Bécsbe, meg messzebb kell utaznia, hogy láthassuk előadásait, Magyarországon nincs, aki ma bevállalná azt a kockázatot, amit a meghívása jelenthet. (Más megfogalmazásban: aki meg tudná hívni, az a létezéséről sem tud.) Tudtommal magyar nyelvű interjú még sosem készült vele, ezért bevezetésként álljon itt róla néhány mondat egy 2014-es írásomból: "Hiányzik ez a színház. Hiába töröm a fejemet, nem tudnék mondani még csak hasonló előadást sem azokhoz Magyarországon, mint amilyenek a mai európai színház egyik leghírhedtebb, egyben legfelkapottabb sztárrendezőjének, a kalandos életúttal rendelkező, mert boszniai születésű, félig szerb, félig horvát Oliver Frljićnek a szerzői projektjei. A sokadikat látva az a néző egyik meghatározó élménye, hogy Frljić szereti a plakátszerű, sommás kijelentéseket, úgyhogy akkor álljon itt néhány ilyen az ő színpadi világáról: nyers, faragatlan, tolakodó, szókimondó, provokatív, felkavaró. Legjobb pillanataiban…, megkockáztatom: katartikus."

Oliver Frljic

Revizor: Mi jut eszébe a provokáció szóról? Egyáltalán: lehet ma még provokálni színházban?

Oliver Frljić: Ezt a címkét többnyire a munkáim hiteltelenítésére használják, hogy komolytalannak tűnjön, amit csinálok. Az előadásaim sokrétegű, komplex alkotások, de a közönség egy része mindig csak a felszínt veszi észre, és nem tud formálisan közelíteni hozzá. Ugyanakkor ami a provokációt illeti, a színháznak nehéz a dolga: más médiumok ebben jócskán felülmúlják a mi lehetőségeinket. Amit a tévében látok, jóval provokatívabb a számomra, a szó minden értelmében, de a még oly erőszakos képsorokat is ma már normálisnak tartjuk. A színház a valóság másfajta láthatóságát adja, más a keretezése. Néhány éve a színházzal mint médiummal szemben komoly kételyeim támadtak, el is mondtam több helyen, hogy el kell pusztulnia, és ezt nem is tartom elképzelhetetlennek, végül is nem egyidős az emberiséggel. Most mégis úgy érzem, hogy van remény: megtehetjük azt, amit a többi médium nem. Nem csak az előadó élő jelenlétére gondolok, hanem a valóságra vetett különleges tekintetre. A színház olyan hely, ahol speciális módon lehet megemlékezni. Ott van az Antigoné, amiben valaki készen áll az emlékezésre, a társadalom többi része azonban nem meri ezt megtenni. 

R: A volt Jugoszláviából érkezik, de ma már sokat dolgozik Európa északkeleti, nyugati felén is. Hogyan kezd a munkához?

OF: Bárhol is dolgozom, eleinte rengeteget beszélgetek az emberekkel, hogy megértsem a kontextust. Nem gondolom, hogy problémát jelentene, hogy nem élek ezeken a helyeken, sőt ez épphogy ideális távolságot teremt. Nem hiszem, hogy az adott társadalomban  kellene élnem, hogy bizonyos témákról beszélhessek. Tudom, sok kollégám nem osztja ezt a nézetet, szerintük Magyarországon vagy Lengyelországban kellene élnem ahhoz, hogy bármit mondhassak ezekről az országokról. Szóval odamegyek, tájékozódom. Igyekszem az adott társadalom számára nagy szimbolikus erőt hordozó ügyekkel foglalkozni. Amikor a meggyilkolt szerb miniszterelnökről, Zoran Đinđićről készítettem előadást Belgrádban, már maga a tény hatalmas figyelmet generált. Persze úgy volt róla véleménye mindenkinek, hogy nem látta, aztán amikor bemutattuk, csak rosszabbodott a helyzet.

Jelenet a Zoran Dindic című előadásból

R: Az ön színházát nézve leginkább az kavar fel, hogy úgy tűnik, mintha a színészei a saját, személyes történeteikkel állnának elénk. Pontosítok: mindig bizonytalanságban hagy minket afelől, hogy mi fiktív és mi valóságos. Ez lenne a Frljić-módszer lényege?

OF: Nincsenek már új formák. A vallomásos színház is régóta létezik, mi legfeljebb új kontextust találunk neki. És igen, a fikció és a valóság közötti kölcsönhatás engem személy szerint nagyon izgat. A színház eleve fikció, nem tud valóságos lenni, hiszen elsődleges kontextusától már elkülönböződött. Sokat játszom ezzel. Egyik előadásomban a főszereplők a családtagjaim voltak: a színpadon megszólalt a nővérem, az apám, az anyám, de ott volt az én alteregóm is. Természetesen mindaz, amit mondanak, a fantáziám műve. Leírtam a családi történeteink közül néhány epizódot, amire emlékeztem. A közönség mégis igazságként olvasta, még akkor is, ha az előadás címe az volt: Gyűlölöm az igazságot! A néző valamiért képtelen elválasztani a színházat és az életemmel kapcsolatos előfeltevéseit. 

R: A Mannheimben bemutatott Second exile-ban is az ön történetei, kirekesztettsége, magánya, a családja kiszolgáltatottsága volt a fókuszban. Kőkemény történetek hangzottak el arról, hogy önt és szeretteit milyen atrocitások érték és érik. Előadás közben folyton emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez csak színház.

OF: Ha meg akarjuk tartani a kritikai távolságot a látottakkal kapcsolatban, tisztában kell lennünk azzal, hogy fikciót nézünk. Ugyanakkor nem vagyok teljesen az azonosítás ellen: jó, ha rokonszenvezünk a problémával, a szereplőkkel, de muszáj kritikusan viszonyulni hozzájuk. Csak így válnak elemezhetővé a reprezentáció formái, az ideologikus nézőpontok.

R: Egyszerű, néhány előadás után ismerőssé váló elemkészlettel dolgozik. Aztán amikor összekapcsolódnak az elemek, akkor egy nagyon komplex struktúrával szembesülünk. Például a Bitefen látott Gorkij: Alternatíva Németországnak, vagy a 25671 című, egy szlovéniai traumát feldolgozó előadására gondolok.

Jelenet a Gorkij: Alternatíva Németországnak című előadásból

OF: A komplexitás mindig a munkatársaimon múlik, meghatározó segítőim a színészek és a tervezők. Ami a látványt illeti, szeretek azzal dolgozni, amit a próbateremben találunk. Sok rendező hatalmas díszleteket építtet rengeteg pénzért, engem viszont érdekelnek a talált tárgyak, a régi, lejátszott előadások readymade díszletei. Amikor évekkel ezelőtt Jürgen Gosch Macbethjét néztem, úgy éreztem, ez az én díszletem: asztalok és rengeteg vér. A konceptuális művészet fogalmaival gondolkodom a díszletről, amikor azt állítom, hogy a jelentést a kontextus generálja, nem pedig maga a tárgy. A Gorkijban például ott van a berlini Gorkij Színház hatalmas makettje, ami az előadásomban mélyen benyúlik a nézőtér fölé. Fenyegető és monumentális, a színház olyan lesz hirtelen, mint egy tank, majd visszahúzódik a színpad mélyére. Izgalmas szemantikai kétértelműség rejlik a képben. Akárhogy is, ezen a téren sem akarok az elvárások foglya lenni: a legrosszabb, ami egy rendezővel történhet, ha a közönség kívánságainak akar megfelelni, akár pro, akár kontra. Most az érdekel, hogyan tudom továbbfejleszteni a színházi nyelvemet. És megnyugtat a tudat, hogy jönnek utánam fiatalok, akik sokkal radikálisabban közelítenek a színházhoz. 

R: Amikor Németországba, Ausztriába vagy máshová hívják rendezni, mit várnak öntől az igazgatók? És ön mit vár a meghívó féltől? 

OF: Van, aki nem tudja, mit csinálok, másoknak vannak felszínes benyomásaik. A nevem címke lett, meg akarják szerezni, és van olyan direktor, aki botrányt akar a színházában, és ezért hív. Olykor sokáig kell magyaráznom, hogy az, ami Varsóban megtörtént az Átok című előadásommal (erről részleteket ld. itt, a wroclawi Dialog Fesztiválra gyakorolt következményekről röviden itt – a szerk.), az egy teljesen más társadalomban nem tudhat megismétlődni. Egy előadást nem lehet egyszerűen átköltöztetni egy másik kontextusba. És persze vannak olyan előadásaim, főleg klasszikus szövegek alapján, mint a Hamlet és a Medea, amik a polgári közönség számára is élvezhetőek. Ezek emészthetőbbek, nincsenek bennük direkt politikai utalások. Van, aki ezt nyíltan meg is mondja: „Ha Shakespeare-t rendezel nálunk, annak tiszta művészetnek kell lennie!” Belgrádban, az Atelje 212-ben a legelső rendezésem az Emir Kusturica filmje és Abdulah Sidran szövege nyomán készült A papa szolgálati útra ment volt. Imádta a közönség, sok díjat nyert. Másodszor már carte blanche-t kaptam a vezetéstől, akkor csináltam meg a Zoran Đinđićet. Hogy én mit várok? Szeretem használni az intézmények szimbolikus helyzetét. Tudom, tudom, van egy olyan elképzelés, hogy ha nagy intézményekkel dolgozom, korrumpálom magamat. A másik opció, hogy az ember marginalizálja magát: ha intézményeken kívül maradok, ugyanaz a tíz barát jön el megnézni az előadásaimat. 

R: Milyenek az ön számára az ideális munkakörülmények?

Jelenet az Átok című előadásból

OF: Alkalmazkodom, nincsenek különleges kívánságaim. A jó színészről is több elképzelésem van. Olyan embereket keresek a projektjeimhez, akik megértik a munkáimat, de nem mindig könnyű megszerezni őket. Problémának látom sok helyen, hogy a színészek néha nagyon önzők tudnak lenni. Nem látják be, hogy nem róluk szól az előadás, hanem arról, hogy mit akarunk létrehozni együtt, hogy mit akarunk elmondani. És ebben az esetben el kell fogadniuk a helyzetet, hogy a személyiségük egy részét belefoglaljuk az előadásba, ami valami nagyobb és több lesz, mint az egyes egyéniségek a színpadon. 

R: Színészi munka tekintetében én mintha érzékelnék különbséget aközött, hogy egy posztjugoszláv országban készült előadását nézem, vagy ha egy németországi vagy lengyel produkcióját.

OF: Ez mindig a konkrét társulaton múlik. A színészek eltérő kontextusokban élnek, más a hátterük, különböző intézményekben tanultak. Szerettem Lengyelországban dolgozni, ahol rendkívül erős színházi tradíció áll a színészek mögött. Németországban viszont a szöveg hiánya mintha blokkolná a megértést. Nem szeretnék általánosítani, de ha nincs szöveg, a közönség mintha összezavarodna, csak a vizuális jelekből nehezen csikarnak ki jelentést. Amikor Németországban A mi erőszakunk, a ti erőszakotok című előadással utaztunk, a legtöbb kritika az előadás alig pármondatos szövegéből indult ki, és teljesen figyelmen kívül hagyták a metaszínházi kontextust; azt, hogy mindegyik jelenet más-más előadásokból vándorolt át. 

R: Említette, hogy szeret kontextuson kívül lenni. Magyarországból mi látszik most a kívülálló nézőpontjából?

OF: Szomorú, hogy Horvátország, Lengyelország és Magyarország a fasizálódó Európa zászlóhordozói. Szomorú, hogy a keleti blokkban a megszerzett szabadságot most felváltja a szabadságtól való félelem. Önöknél Orbán, a lengyeleknél Kaczynski, a szerbeknél Vucic tökéletes kifejeződése ennek a félelemnek. Ha a szemetet mindig a szőnyeg alá söpörjük, az idővel felpúposodik, és elbotlunk benne. Amikor a Turbo folkkal Budapesten, a Nemzeti Színházban léptünk fel, Alföldi Róbert megkérdezte, hogy dolgoznék-e nála, de rögtön hozzátette, hogy nagy valószínűség szerint nem fogja még egyszer megkapni a Nemzetit, és tényleg ez történt. Varsóban, a Teatr Powszechnyben beszélgettem Schilling Árpáddal, és szomorúan hallottam, hogy már nem dolgozik Magyarországon, holott ma az egyik legfontosabb európai rendező. A Lúzert láttam tőle legutóbb, lenyűgöző volt az a jelenet, amikor a szégyen szobrává vált. De csodálatos volt a közös jelenete a feleségével, Sárosdi Lillával is: sokan kikérték maguknak, mert nem vették észre, hogy ez csak fikció. Összegezve: el tudom képzelni, hogy Magyarországon a kormányzati hatalomra tett kritikus megjegyzések súlyos következményekkel járnak ma. 

R: Az Átok című előadását a wroclawi Dialog Fesztiválon láttam, ahol a színház előtt szélsőjobbosok és buzgó katolikusok imádkoztak és énekeltek, az épületbe belépve komoly biztonsági ellenőrzésen estünk át, az előadás alatt pedig a színpad előtt két állig felfegyverzett katona állt. Hogy viszonyul mindehhez?

OF: A tiltakozók, a biztonsági őrök, mindez az előadás kiterjesztése, a produkció része lett. Az Átokkal pontosan az történik, amire számítottunk, és a forgatókönyv nem változik, függetlenül attól, hová visszük: médiatámadások a fellépés előtt, aztán a színházépületet körbeveszik az ultrakatolikusok, majd a legtöbb párt úgy érzi, hogy muszáj kommentálnia a történéseket. Ez az előadás Lengyelországban több lett, mint színház. A kultuszminiszter többször nyilatkozott vele kapcsolatban, a nemzeti tévécsatorna gondosan kiválogatott részleteket mutogat belőle. Látom, ahogyan a médiumok rengeteg embert mobilizálnak egy bizonyos kontextusban.

Jelenet A mi erőszzakunk, a ti erőszakotok című előadásból

R: Nálunk a társadalomkritikus, bátrabbnak mondott előadásokkal mindig az a gondom, hogy ugyanazok az emberek nézik őket: az elvbarátaink, akik szerint nem helyes romákat ölni, és így tovább. Az Átok esetében ez nem mondható el…

OF: Valóban nem. Jó, a tiltakozók nem jöttek be az épületbe, hogy megnézzék az előadást, de számomra a színház nem csak abból áll, ami a színpadon zajlik. A színház mindig hat a társadalomra. Egy előadásomat egy este látja 300-400 ember, de a médián keresztül sokkal, de sokkal több emberhez jut el a híre. Mennyiségi a különbség, és az általa előidézett változás minőségi lesz. Amit a színházban látunk, azt már a média által befolyásolt érzékszerveinken át fogadjuk be, ez aztán tovább mediatizálható, és így jóval tágabb körben jelenik meg a tevékenységünk. Felmerül ugyanakkor a szerzőség kérdése, hiszen ebben a helyzetben nem kontrollálhatom a jelentést. A lengyel média igyekezett engem úgy bemutatni, mint aki gyűlöli a katolikusokat. Az előadásaimat a saját eszközeikkel és fogalmaikkal keretezik, de ez túlmegy az előadáson, és visszahat rá: a színház eteti a valóságot, de aztán maga is táplálkozik ebből a valóságból.

R: Belgrádban 2018 őszén egy nyilvános beszélgetésen azt mondta, hogy a jelen körülmények között a tüntetés, a tiltakozás, a petíciózás nem hatékony eszköz. De akkor mi lenne az?

OF: Gyakran félreértik, amit ezzel kapcsolatban állítok, mégis úgy gondolom, hogy az erőszak olyasvalami, amit újra kell gondolnunk. Az igazán nagy társadalmi változások békés úton nem történhetnek meg. Akik a hatalomban vannak, birtokolják a nyelvet, leegyszerűsítik a világot, és nem fogják feladni a pozícióikat csak azért, mert mi érvekkel jövünk. Képzeljük csak el, mi történne, ha most Belgrádban, a Vucic elleni tiltakozás jelképeként az egyik téren felgyújtanám magamat! Két napig hír lenne belőle, aztán mindenki elfelejtené. A mi erőszakunk, a ti erőszakotok ebben az irányban gondolkodott: elhangzik benne, hogy nem lesz béke, amíg nem ölünk meg négymillió európait. Radikális mondat, igen. És nem, nem ezt akarom, de az cél volt, hogy a néző meghallja ezt a radikális eszmét. Ahhoz, hogy a nyugati kapitalizmus működjön, embereknek naponta kell meghalniuk és szenvedniük. Az, hogy olcsóbb benzint tankoljunk az autóinkba, lehet, hogy valakinek az életébe kerül Fallúdzsában. Ebben a keretben kell újragondolnunk az erőszak fogalmát, mivel az erőszak önmagában nem rossz, viszont minden a kontextuson múlik. A színház pedig ennek a fajta gondolkodásnak az egyik katalizátora lehet.