Beszélgetés Büki Dórával, a Proton Színház ügyvezető igazgatójával
2018.11.18.

Magyarországon kizárólag a Trafóban láthatjuk előadásaikat: Büki Dórával a Proton Színházról, menedzselésről, alkalmazkodásról, külföldről, nézőkövetésről beszélgettünk. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Ha valaki a Proton Színház honlapján keresgél, öt funkciót talál a neved mellett: producer, dramaturg, produkciós vezető, rendezőasszisztens, ügyvezető igazgató. Én leegyszerűsítve színházi menedzsernek neveznélek, de te hogy határozod meg magadat?

Büki Dóra
Büki Dóra

Büki Dóra: A színház ügyvezetője vagyok és az előadások producere, a kettő szétválaszthatatlan, a működési modellünkből fakad. Mivel úgy másfél év alatt tudunk finanszírozni egy új előadást, ez igazi produceri munka: ha az állami támogatásunk fix és jelentős lenne, erre a munkakörre nyilván nem lenne szükség. A színházi menedzser mint összefoglaló név is rendben van: a sok pozíció pedig onnan eredt, hogy eleinte mindenki csinált mindent. Persze most is van, hogy egy ember több munkakört lefed, de már konkrétabbak a leosztások. 

R: A Krétakör Színháznál kezdted a pályádat. Ha a mostani munkádat, illetve a társulatot összeveted az akkori feladatokkal, mik a fő különbségek és hasonlóságok?

BD: Az én működésem nagyon eltér, a két színházé, hiszen mindketten független társulatok, kevésbé. Az igazi nagy különbség, hogy a 2000-es évek elején jóval jelentősebb pénzek jutottak a független színházi területre. A Krétakör sokat tudott itthon játszani a nagyobb állami támogatásnak köszönhetően, fontos volt, hogy megkapta a Thália Régi Stúdióját játszóhelynek, de felléphetett a Trafóban, a Millenárison, a mostani Centrál Színházban vagy a Fészek Klubban. Emellett a magyar állam a mostaninál bőkezűbben támogatta a külföldi meghívásokat is. Szóval a fő különbség a pénz és a kiszámíthatóság hiánya. A Krétakörnél közönségszervező, szervezésvezető, később művészeti titkár és rendezőasszisztens voltam, ezért sok munkakörre van rálátásom.

R: A Proton működése unikális a hazai független palettán: virtuális társulattal dolgoztok, rengeteg külföldi partnerrel és egyetlen hazaival, a Trafóval működtök együtt, keveset játszotok itthon, de amikor igen, az mindig esemény értékű. Hogyan alakult ki ez a felállás?

BD: Nem másoltunk senkit: megoldásra szoruló helyzetek voltak, és ezekből született egy struktúra. Az alap, hogy a Mundruczó Kornél rendezte előadásainkat nemzetközi koprodukcióban hozzuk létre. Emellett tulajdonképpen a mai napig bár folyamatosan, de valójában mégis projekt alapon működünk.

Jelenet a Szégyen című előadásból
Jelenet a Szégyen című előadásból

R: Ha kell, improvizáltok az irodában és a színpadon is?

BD: Persze, muszáj, de nincsenek nagy ötletek, csak problémák, amiket kezelni kell. És igen, ez a gondolkodás a színpadon is jelen van. A színészeink rendkívül edzettek, bármilyen szituációt megoldanak. Belgrádban Rába Roland éppen ment be jelenetbe, amikor kiderült, hogy kifogyott az elem a lámpájából. A takarásban szóltam neki, hogy a pótelem a szekrény alsó fiókjában van, ő pedig bement, kicserélte, a szövegbe azonnal beépítette, és az előadás ment tovább.

R: Arra gondoltam, hogy összeszámolom, előadó-művészeti területen kik a nemzetközileg is jegyzett menedzserek. Nem lett hosszú a lista: rajtad és a táncos területen elkötelezett Rácz Anikón kívül nem tudok ilyet mondani. Nem kellene, nem lehetne ezt tanítani? 

BD: Dehogynem, volt több ilyen próbálkozás, de nem lett belőle rendszeres képzés. Nagy dolognak gondolom ugyanakkor, hogy az IBS-en (International Business School) vállalkozásindítás, vállalkozásfejlesztés témában tartottam előadást, ahol a Proton Színházat start-upként vizsgáltuk, de tanítottam például Németországban a Producers Academy-n is. 

R: Miért nem menedzsernek való vidék a miénk?

BD: Talán azért, mert kevés benne a pénz és a perspektíva. Jelenleg a technikusok hagyják el tömegesen a színházi szakmát. De az apátia általános: néhány éve, amikor önkénteseket kerestünk, rengetegen jelentkeztek, most alig találtunk embert. Ha már színházrajongó fiatal sincs, akkor azon már igazán nem csodálkozom, hogy senki nem akar menedzser lenni. Ha valaki nem nagyon elhivatott, nem fogja ezt a területet választani.

Jelenet a Látszatélet című előadásból
Jelenet a Látszatélet című előadásból

R: Mi ebben a szakma felelőssége?

BD: Németországban a szakma és a politika is fontosnak gondolja, hogy legyen menedzserképzés. Az ottani „Trafók”, mint amilyen a berlini HAU, a frankfurti Mousonturm és más intézmények, összefogtak egymással. Nekünk egy Trafónk van, kivel álljon össze? Mindenki nagyon leterhelt, fejleszteni, új vállalásokba belefogni senkinek sincs energiája, pedig muszáj lenne, mert összefogás nélkül nem fogunk tudni előrelépni.

R: 2019-ben lesz tízéves a Proton Színház. Mit terveztetek az alapítás idején?

BD: Valódi alapításról se beszélnék: 2009-ben, amikor a Frankenstein-tervet elhoztuk a Bárka Színházból, négy külföldi meghívásunk volt. Ezt követte a brüsszeli Kunstenfestivaldesarts felkérése egy új projektre, és ez lett a Nehéz istennek lenni 2010-ben. Egyik lépés követte a másikat. Közben Kornél folyamatosan mondogatta, hogy szeretne egy társulatot. Én mindig azt gondoltam, hogy ez lehetetlen, aztán mégis lett. Igaz, csak virtuális, de lett. És menedzserré is Kornél mellett váltam.

R: És most se terveztek? 

BD: Ez például egy változás a kezdetekhez képest: eleinte pár hónapra láttunk előre, aztán fél, majd egy évre. Most 2-3 évre próbálunk előre nézni, de a valóság folyton mindent felülír. Ahhoz, hogy életben maradjunk, kellenek a vendégjátékok. Az, hogy tíz meghívásból végül kettő vagy tizenkettő realizálódik, lutri, mert nem rajtad, vagyis nem csak rajtad múlik a dolog. Közben igyekszem figyelni arra is, hogy minden előadásunk repertoáron legyen, ne legyenek túl nagy szünetek a játszásban. Idén négy év után újra elővettük a Nehéz istennek lennit, és láttam a színészeken is, milyen fontos ez nekik. Újra és újra jó látni, milyen bizalom és kapcsolat van köztük. Mindez már eleve más szintről indítja a színpadi történéseket. 

R: Mindegyik előadásotok régóta repertoáron van. Hogyan változnak?

BD: Öregszünk, ez letagadhatatlan. Bár amikor Kornél A jeget csinálta, azt mondta, hogy szeretné, ha a színészek nagyon öregen is játszanák még. Emellett persze az előadások jelentése is változik, itthon és külföldön egyaránt, de ez nem baj.

R: A Szégyen például ma nyilván mást jelent, mint 2017 októbere előtt. 

BD: És nem csak a #metoo miatt, hanem a dél-afrikai földek jelenleg zajló újrafelosztása miatt is. Mindkettő témája a 2012-ben bemutatott előadásunknak. De említhetném azt, amikor a Nehéz istennek lennit Szarajevóban játszottuk: bár sosem gondoltunk rá háborús darabként, az egyik monológ miatt ez az értelmezés hirtelen mindent felülírt. 

Jelenet a Nehéz istennek lenni című előadásból
Jelenet a Nehéz istennek lenni című előadásból

R: Mi a legnehezebb a mostani működésetekben?

BD: A kiszámíthatatlanság. Az, hogy felelősnek érzed magad másokért, de folyamatosan ott a gyomorgörcs, hogy nem tudsz majd megoldani egy helyzetet. Itt főleg pénzügyekre gondolok, a többivel boldogulunk. 

R: Azt szokták mondani, hogy a bizonytalanság kreativitást szül. Látom az arcodon, hogy te már nem akarsz ennyire kreatív lenni. 

BD: Nekem már egy kicsivel több biztonság is elég lenne. Például egy saját iroda a mostani co-working helyett. Egy polc, ahova ha odarakok valamit, az ott is marad. 

R: Mundruczó Kornél nekiállhatott volna, mondjuk, osztálytermi előadásokat csinálni. Olcsók, könnyen mozdíthatók, szemben a repertoárotok többi darabjával.

BD: Mi, mármint Kornél és én arra szövetkeztünk, hogy az általa rendezett előadásokat létrehozzuk, repertoáron tartsuk. Meg arra, hogy ha a virtuális társulati tagok közül valaki előáll egy előadástervvel, azt segítünk olyan keretek között megvalósítani, ahogyan Kornél is dolgozik. Ez a maximális szabadságot jelenti, persze a józan ész határain belül. 

R: Október és február között a Trafóban három előadásotok látható: a Látszatélet, a Szégyen és a Winterreise. Hol helyezkednek el ezek a repertoáron?

BD: A Látszatélet a legutóbbi munkánk, ezért most azt játsszuk a legtöbbet itthon és külföldön is. A Szégyent már főleg csak itthon játsszuk, legnagyobb örömünkre töretlen nézői érdeklődés mellett. A Winterreise kivétel a maga módján: a BMC-ben 2015-ben mutattuk be a CAFé Budapest keretén belül az Óbudai Danubia Zenekarral. Azt hittük, hogy kétszer játsszuk majd, de azóta is műsoron van, elkészült egy egyzongorás változata, és az utóbbi évben beindult a nemzetközi forgalmazása. Más olyan szempontból is, hogy itt az élet erősebben, direktebb módon jelen van az előadásban: a bicskei menekülttáborban, illetve a menekültek Budapesttől Bécsig tartó vonulásáról készült képek által. 

R: Mit tudtok amúgy a közönségetekről?

BD: Mivel nincs saját játszóhelyünk, ezért van egy nézőtáborunk, akik szorosabban kapcsolódnak közvetlenül hozzánk, őket jobban ismerjük. A nézőink egy része viszont ahhoz az épülethez kapcsolódik, ahol épp játszunk, róluk kevesebbet tudunk. Mikor elkezdtünk turnézni, mindig rácsodálkoztunk, ha egy-két magyar néző felbukkant, mostanra viszont külföldön szolid magyar nézőbázisunk van, akik követnek minket, érdeklődnek a következő fellépésekről. Velük intenzív a kapcsolatunk, elérjük egymást.