Kolozsi Angéla: Punktum! / Budaörsi Latinovits Színház
2019.01.18.

A Punktum! című előadás - műfaját tekintve “óvodai dac-parádé” - szépen modellezi a felnőttek világát: alapvető konfliktusokat, drámákat, helyzeteket képez le gyereknyelven, gyerekeknek, humorral és ötletesen. Kolozsi Angéla a Budaörsi Latinovits Színházban a színészek improvizációiból írt-rendezett életrevaló játékot - az előadást 3 éves kortól ajánlják. SZEMERÉDI FANNI ÍRÁSA.

Többek között azért és akkor jó gyerekeknek új, kortárs szöveget írni, mert és ha az akár témájában, akár nyelvezetében, de leginkább mindkettőben közel tud kerülni a mai gyerekekhez. A saját jól ismert környezetüket képezi le, a saját gondjaikat, bajaikat transzformálja történetté, és gombolyítja tovább, a saját nyelvükön képes megszólalni - megszólítva ezzel őket. Ha tükröt tart, és ebben a tükörben többet és/vagy másképp látnak, mint odakint. A Punktum!-ban például a magányt-barátságot, érvényesülést-türelmet, irigységet-nyitottságot. Mindennapi helyzeteket játékokban feloldva. 
 
Bohoczki Sára, Szőts Orsi
Bohoczki Sára, Szőts Orsi
Az első jelenet végére megvannak a karakterek és a jellemzőik is, de milyen jó, hogy mégsem olyan egyértelműek, hogy kétdimenzióssá váljanak. Nem fekete-fehérek: Marika (Bohoczki Sára) bölcsebb, érettebb, kiegyensúlyozottabb; szerető, gondoskodó, türelmes családi háttér les ki mögüle, ezért lehet nyitott, jóindulatú, kíváncsi, nagylelkű. Ő az, aki képes engedni, a konfliktusokat inkább oldani próbálja, nézőpontot tágít, javaslatot tesz. Meleg színeket hord, csupa napsárga, narancssárga (jelmez: Sipos Katalin). De szerencsére nem tökéletes. Őt is elfutja a méreg, a tehetetlen düh, az irigység. 

Ellenpontja Mimike (Szőts Orsi): neki kell lenni a legnek mindenben, és csak kizárólagosságban tud gondolkodni, mindig le kell győznie, nyomnia a másikat, és az eszközeit sem a patyolatból válogatja ki, simán hazudik, nyafog, hisztizik, ordít, ellopja a másik játékát alvás közben (erre nincs példa a színen, de gondolom, csíp, rúg, karmol, harap is). Szűklátókörűbb, viszont számító és ravasz, ha a saját javaiért folyó harcról van szó. Eléggé kiabál, hogy otthon el van kényeztetve, de igazi figyelmet, türelmet nem kap. Merő rózsaszín és tiara minden holmija.

Szép, hogy mindkettőjükben van egy hajszálnyi a másikból. Mimike is képes arra, hogy rájöjjön, ha maga alatt vágja a fát (értsd: ha már mindent megkaparintott, kiundokoskodott a többiektől, egyedül nem tud játszani, mert az uncsi), és Marika is tud önző lenni. Mindkét kislány nagyon értelmes; vág az eszük, és készek a szócsatára, mindketten mindennél jobban szeretnek játszani, és soha nem adják fel. Ehhez képest a harmadik szereplő, Ottóka (Farkas Ádám) visszahúzódó nyugalmával képes kívül maradni ezeken a játszmákon. Supermanes pólójában türelmével és igazságérzetével tudtán kívül jól elrendezgeti a helyzeteket.  

A díszlet (Sipos Katalin) elemei sokféleképpen variálhatók, ötletesek, lehetőségeiket a rendező és a játszók nagyon jól kihasználják. Az ovis mindennapokból ismerős dobozos-rekeszes polcrendszer könnyen mozgatható, minden szögből megnézhetjük, térformák, kompozíciók alakíthatók ki belőlük, és persze ülésre, alvásra, bújócskára, öltözködésre, no meg autónak is jó. A dobozok ráadásul meglepetéseket rejtenek. A színes műanyaghengerekből, azaz nudlikból pedig - a nézőtéren ülő gyerekek fantáziáját, térlátását mozgatva - a világon minden ki- és meghajtogatható.

Bohoczki Sára, Farkas Ádám
Bohoczki Sára, Farkas Ádám
Érdekes megoldás - és a nézőtéren a gyerekeket is meggondolkodtatja -, hogy az óvónéni, akinek sokszor közbe kell avatkoznia, szétszedni, megdorgálni a civakodó lányokat, fizikailag nem jelenik meg, a hangja pedig szavak nélküli csilingelés. A lányok mindig a nézőtér felé néznek enyhén felfelé, jelezve, hogy itt a felnőtt. De arra, hogy az óvónéni hogyan teremt csendet-rendet, csak a lányok reakcióiból következtetünk (kibékülés, csendben ülés, bünti...). Ez több szempontból is jó megoldás. Egyrészt nem jelenik meg direkten a felnőttek világa, ez a gyerekek birodalma. Másrészt nem kapunk konkrét fegyelmező szavakat, így nem azzal foglalkozunk, hogy milyen is ez az óvónéni. Az egy másik történet. Harmadrészt a gyerekek így törhetik a fejüket, hogy mit mondhatott az óvónéni. És persze izgalmas azt is nézni, hogy a lányok hogyan viszonyulnak a szabályokhoz: mi az, amit bensővé tettek, mi az, ami rájuk van kényszerítve, és csak úgy tesznek, mintha, és milyen, mikor már ki tudják játszani a szabályokat (pl. egy egyszuszra elmondott kéremszépenköszönömszépen-nel simán kikapják a másik kezéből a játékot). 

Az a jó ebben az előadásban, hogy több szinten is működik. A színpadon megjelenő formák, színek, térbeli mozgások, az óvódában is megtalálható alapvető eszközök, játékok kreatív használata érdekli a nézőtéren ülő gyerekeket (mikor én néztem az előadást, 4-5 évesekkel lehetett tele a budaörsi Városi Ifjúsági Klub terme), leköti a figyelmüket, vezeti a tekintetüket. Az emberi test mozgásának ritmusa és a börleszkig menő poénok vagy bohóctréfák megnevettetik őket. Jókat elkacarásznak a gonoszkodó kis fogásokon is, amiket a harc hevében egyik vagy másik szereplő elkövet. A nyelvi játékok, vicces szófordulatok, a pergő szócsaták tusai, a rímek, mondóka-töredékek érezhetően elgondolkodtatják őket - megdolgoztatja az agytekervényeket a nyelv játékos használata. A szereplők figuráival - amik/akik ismerősek is, meg nem is, mert nagyrészt jól értelmezhető alapkarakterek, másrészt ügyesen árnyalják őket az író-játszók - szívesen ismerkednek. A három fiatal színész nem selypegve, hanem a kis embereket tisztelve, komolyan véve játszik gyerekembereket. Ez fontos. Ahogy az is, hogy érződik: ők is szeretnek játszani.  

Fotók: Borovi Dániel
Fotók: Borovi Dániel
Közben nekem (és ki tudja, talán a sorminta végein őrködő óvónéniknek is, akiknek most nem kell pisszegniük - meg talán nem is olyan pisszegősök) van egy olyan érzésem, hogy alapdrámát nézek (ahogy a görögöknél: két színész ellentétes szándékai feszülnek egymásnak, majd a harmadik megjelenése átrendezi a struktúrát, és új formákat rajzol ki), és a felnőttek világának modelljét látom: felnőtt (és örök) problémák, konfliktusok egyszerű vonalvezetéssel megrajzolva. Abban, ahogyan a két lány versenyez egymással, ahogyan mindenben a legjobb akar lenni mindkettő, amilyen módon ezt el akarja érni, ahogyan az egyik képes engedni, a másik pedig nem lesz boldogabb vélt győzelmétől, ahogyan a harmadik sehogy sem akar/képes részt venni a versengésben, modelleződik a felnőtt világban körülöttünk lévő megannyi helyzet: birtoklás, előrejutás, érdekérvényesítés, konfliktuskezelés, stratégiák, taktikák. 

Egyetlen megoldatlan kérdést látok a történetvezetésben: épp a megoldást. A megoldáshoz ki kell billenteni a helyzetet, de mintha ezzel együtt maga a történetsík is kibillenne. Mintha kiszólna egy másik regiszter a játék alól, ami megfogalmazza, hogy Mimike azért kezelhetetlenül undok, mert szomorú és magányos. A problémát a színpadon lévő ovisok (mintha csak egy drámatanár álmodná), mesejátékban oldják fel: valós problémáikat a mesében játsszák újra. A Marikával közös babát a délutáni alvás közben ellopó Mimike lesz a királylányt elrabló sárkány, Ottóka a hős lovag, aki visszaszerzi a játékbabát / elrabolt királylányt. A gonosz sárkány végül bevallja, hogy ő azért gonosz, mert nagyon magányos, és így cuki sárkány lesz. Érezzük, hogy ez a vallomás túl gyors lezárása a problémának, megtöri a történet ívét, és némileg leválik az egészről. Mintha ki is csúszna a mesejáték és a színpadi játék keretei közül: a „magányos” szó felnőtt, szinte civil hangon szólal meg, kilóg a történetből, és a játék addig vezetett ívéből is. De: minden jó, ha a vége jó.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.