Szóval máris leveszem a kalapom a tatabányai Jászai Mari Színház előtt: igen, ezt kell játszani ma, közvetlenül a remekül sikerült másik előadás, A mi osztályunk mellett. Egyebek mellett azért is, mert az időbeli és térbeli távolság okán szinte laboratóriumi demonstráció ez a gyűlölet megképződéséről és közösségi vezérérzelemmé válásáról. Ez pedig éppenhogy nem távol van tőlünk mostanság, hanem nagyon is közel.
Dévai Balázs, Györgyi Anna |
Szóval egyrészről egy távoli bajor falu, háború utáni gemütlich béke, másrészről bevándorlók a kisközösségben, no meg egy beteg, tán autista fiú, ráadásul egy meleg férfi. A többi szereplő – a háborús özvegy, a magányos asszony, a napi túlélésért güriző pár, a koszt-kvártélyért meg tán egy kis családi békéért robotoló férfi – szintén nem az élet császára, de ha parányival följebb van a legalul lévőknél, akkor hajlama terem a megalázásra. Ez a ferde hajlam, mit mondjak. Nyomában pedig sűrűsödik a gyűlölet.
Ez a második bemutató itthon; az elsőt Alföldi Róbert rendezte. Ma azt mondhatnánk, a jövőbe látott, hiszen hol voltunk akkor még a gyűlölködés eufóriájában csordává váló közösségtől – de nem, ott voltunk már, csak a célpontot keresgélték odafönt. A döbbenetes erejű – és a közönségigényt kiszolgálni nem tudó – produkció addig élt, amíg a Nemzeti Színház. A gyűlölet meg azóta is.
A tatabányai előadást Guelmino Sándor rendezte, és mindjárt az első percekben csúcsra jár a feszültség. A török nőt rutinszerűen lekezelik, a legmocskosabb munkát végeztetik vele – azok egyébként, akik maguk is legföljebb közmunkások -, Abramot ugyancsak rutinszerűen buzizzák, szóval máris életképes, közösségteremtő gyűlölet rántja együvé a falusiakat. Aki nincs velük, az nincs vagy mindjárt nem lesz. Ez a rendezői gesztus kétségkívül szerencsés a közönség figyelmének koncentrálása céljából – és sokkal kevésbé szerencsés az előadás ívének megteremtése szempontjából. Egyetlen vízszintes vonal az egész – igaz, ez a vonal eléggé odafönt van, magasan a fejünk felett.
A díszlet – Fekete Anna munkája – látványra jó, működését tekintve nehézkes. A kerete a hentesbolt, csempézett falakkal, kampókkal, káddal; ebben gurigáznak szalmával borított téridomokkal, amelyek hol lépcsőt, hol ládát, hol asztalt "játszanak". A mozgatás a játszó színészek dolga, akik olykor "észrevétlenül", vagyis funkcionálisan oldják ezt meg, máskor viszont a jelenetek átkötésénél nehézkesnek tűnik az átrendezés. Kárpáti Enikő jelmezei – kivált a nők ruhái – jól jellemzik viselőjüket.
Hegyi Kristóf, Danis Lídia |
Szóval kezdettől fogva világos: Abramnak, a meleg férfinak pusztulnia kell. Persze van némi didakszis Sperr darabjában: ehhez, vagyis hogy pusztulhasson, el kell követnie valamit, a melegség nem elég. Nem a pusztuláshoz nem elég, mert ahhoz nagyon is elég; hanem ahhoz, hogy a közösség fölmenthesse magát a homofób gyilkolászás vádja alól.
Barbara, Abram anyja kezdettől fogva megtagadja a fiát – Egri Kati játékában az amúgy érthető önzés a vezérmotívum: a saját helyzete válik elviselhetetlenné a fia miatt. Egri Kati igazán sokszínű és sokoldalú színésznő, de árnyalásra, a figura "finomhangolására" ezúttal a rendezés nemigen ad neki lehetőséget. Mindazonáltal megrendítő, ahogy az előadás teljes hosszában érzékeltetni tudja a csapdába szorult ember szűkölő félelmét.
Györgyi Anna Máriájának bizony végig kell mennie egy úton. Eleinte afféle kívülálló, aki azért nem áll be a gyűlölködő asszonykórusba, mert okkal-joggal fél attól, hogy maga is céltáblává válik, nem éppen szeplőtlen életmódja miatt. Egyrészt szeretőt tart, akivel közösen güriznek a felszínen maradásért, miközben a háborúban eltűnt férje holttá nyilvánítását várja, másrészt súlyos teherként cipeli szeretethiányos és viselkedészavaros kamasz fiának terhét. A transzparens és súlyos alakítás csúcspontja, amikor rádöbben: akkor válik maga is kiközösítetté, ha nem csatlakozik a gyűlölködőkhöz. A féltékenység és az Abram fejére kitűzött vérdíj már csak bónusz a röpke belső vívódásban.
Crespo Rodrigo, Mikola Gergő. Fotók: Prokl Violetta, Jászai Mari Színház |
A tatabányai társulat érzékletesen pakolja elénk a kis közösség tipikus alakjait: Kardos Róbert a polgármestert, aki egyszerre sodor és sodródik, Lass Bea a hangadó asszonyt, Zentát, Bakonyi Csilla az egyszerre kiszolgáló és kiszolgáltatott hentesnét; Danis Lídia menekült asszonya már tartásában is maga a néma megalázottság, és milyen szép az egyszeri felcsattanása, és milyen megrendítő, amikor megleli a nála is lejjebb lévőt… A falu másik páriája Tonka, aki Szakács Hajnalka alakításában nemcsak a pénzt vagy a túlélést, hanem a szeretetet hajszolja kegyei bőkezű osztogatásával, és pechére épp Abramban reméli szabadítóját szorult helyzetéből. Ez a csalfa remény lesz a végzete…
Abramot Crespo Rodrigo játssza; és bár az űzöttség, a menekülési ösztön és az elvárásoknak megfelelni vágyás furcsa elegye ott pulzál a játékában, sem alkatát, sem életkorát tekintve nem telitalálat. A középkorú férfi már alighanem sokkal inkább tisztában van saját állapotával és helyzetével, semhogy a faluközösségben igyekezzen megtalálni a helyét.